Leszállni a villamosról, háromszor balra fordulni és a negyedik sarkon ott lesz: a hely, ahol ezentúl élni fog.

Vidékről jött, még sosem járt a fővárosban, így minden új volt neki.

Ábrándos tekintete sétált a járművek között, szíve szerint a pályaudvartól gyalogosan ment volna, repült volna a körútig. Egyszerre volt tétova és komoly felnőtt. A kora-kamaszkor vége: itt vagyok, egyedül.

A bajuszos ember a porta ablaka mögött azonnal látta, hogy a kis hölgy bizony egy távoli bolygóról érkezhetett. Tetszett neki a távolságtartás, az elegancia, ami vele együtt lépett be a kopott helységbe.

– Ennek a kis verébnek nincs itt senkije, majd én rajta tartom a szemem. – gondolta, de hangosan csak köszöntötte, és magában mosolygott.

A kollégiumba már korábban beköltözött néhány jóvágású legény. Bennük nyoma sem volt a félszegségnek, pedig ők sem a fővárosban születtek. Három jó barát. Pillanatok alatt összenőttek, és ha egyikük felbukkant, tudható volt, hogy a többiek sincsenek messze. Pista bácsi kedvelte a mesterhármast, szerette, hogy hangosak és jókedvűek.

A hallgatag lánnyal egyszerre érkeztek, és látványosan igyekeztek felhívni magukra a figyelmet.

– Pista bá, a kulcsot kérjük! Mi lesz az ebéd ma? Kimegyünk a Fradi meccsre, jön velünk? – Egymás szavába vágtak, ügyet sem vetettek a finom teremtésre.

– Fiúk, várjatok egy kicsit – kisasszony, miben segíthetek? – szólt megváltozott hangon.

– Fekete Anna vagyok, most érkeztem Mélykútról, és szeretnék beköltözni. – mondta halkan, de határozottan.

– Úgy látom, a 102-es szobában még van egy üres ágy. Jó lesz, Aranyos? – nyújtotta a kulcsot. – A fiatalemberek szívesen mutatják az utat, ugye? Ne aggódjon, nagy zajt csapnak, de a szívük arany! – tette hozzá, és közben nevetett a szeme.

A lány kérés nélkül írt alá gyöngybetűivel, a bejelentkezési naplóban, majd félrehúzódott, hátha kap némi információt, hogy merre is induljon el.

A pillanatnyi feszült csendben egyszerre meredt rá három szempár:

– Persze, gyere velünk! Én viszem a táskádat! Engem kövess! – egyszerre akadt fülsüketítő mondanivalójuk. Anna hallotta is, meg nem is őket.

Anyja szavai jártak a fejében, aki lelkére kötötte, hogy ne álljon szóba idegenekkel. Aztán az apjára gondolt, aki észrevétlenül csúsztatott egy csokit a táskája zsebébe – azt majd odaadom a cipekedőknek, ha egyszer megérkezünk – gondolta, és lopva végigmérte díszkíséretét.

Nem erre számított. Otthon bátyja és öccse csudabogárként nézett az egy szem lányra, apjuk szemefényére, ,,akiből mindenáron királykisasszonyt nevel!” – legalábbis mindig ezt mondta.

A kis szoba ajtaja zárva volt, a szolgálatkész ifjak lelkesen igyekeztek erőből megoldani a feladatot. Ám a kulcs csak nem akart elfordulni. Egyikük, a mérnöki ambíciókkal megáldott Gyuri, újra megnézte a számokat a karikán.

– Óh, ez a Pista bácsi, hát nem eltévesztette?! Még jó, hogy nem törtük el, még jó, hogy nem vagyunk annyira erősek! Bandi, visszaszaladunk? – Szólt hátra, és testvérével nagy egyetértésben a kapu felé vették az irányt.

Anna az ajtónál maradt, Lackó társaságában.

– Ne félj tőlük, nem bántanak, csak segíteni akarnak, láthatod! – mondta a lánynak, akinek tetszett mindhármuk lovagias viselkedése.

– Mintha csak otthon lennék. – szólt a lány halkan, miközben tétován elmosolyodott.

Lopva figyelték egymást, csendesen. A testvérek gyorsan visszaértek: a zár kinyílt.

– Köszönöm – nézett rájuk, miközben a megolvadt csokit Lackó kezébe tette, és úgy tűnt el, mint az árnyék.

Összevillant a szemük: ezentúl titokban, de óriási hévvel rajongtak Annáért…

Besenyi Judit

Anna történetének részei itt találhatók.