Sötét van, fekszem a fűben s az égről millió csillag fénye kedvesen néz le rám.
Oly távoli de mégis oly közel, hogy szinte karnyújtásra érzem őket.
Ahogy szemem világa elveszik a gyönyörű csillogásban szinte testem súlytalanná válik, és nem érzem a fű gyengéd simogatását csak a rabul ejtő fényességet észlelem már.
Testemen kívül a lelkem már odafent jár, onnan csodálja tovább eme elérhetetlennek tűnő égitesteket.
Hagyom, hogy ússzon ebben a nyugalomban, ahol csak egy apró porszemmé zsugorodva lágyan keringhet a fellegekben.
Majd egy tücsök ciripelése ránt vissza a földre, lelkem a testembe visszatérve megrezzen és én érzem még, hisz élek!
Füzi Judit
(kezdőkép: Unsplash)
