Ott álltam és néztem a pufi arcú kislányt, aki tele volt élettel és szeretettel. Sürgött-forgott, verset szavalt, táncolt, énekelt.
Nem hisztizett, nem toporzékolt, csak némán tűrt.
Sűrű felhők gomolyogtak az égen, hideg szellő járta át testét a fa tetején, ekkor a lába megcsúszott és leesett. Akkorát puffant, hogy mikor földet ért nem hitte el, hogy ez vele történt.
Lassan megmozdult és eldöntötte, hogy feláll bármi történik is. Mikor talpon volt már érezte, ha el is esik az életben képes lesz újra talpra állni és küzdeni.
Becsukta a szemét, mély levegőt vett és mikor kinyitotta látta a szemében a kislányt és elmosolyodott.
Molnár Rita
(kezdőkép: Unsplash)
