Hajnali három óra. Csendesen hánykolódom az ágyamban, képtelen vagyok aludni.
Nem megy. A lelkemet túlzottan fogva tartja a tátongó űr, a szívemnek már nincs olyan része, amely ne tört volna szilánkokra.
Sohasem lehettél az enyém.
Te vagy nekem az illúzióba öltöztetett szerelem idilli képe, ahol a hiányod mérföldnyi távolságra tör utat a szívemben. Elképzelem, milyen érzés lenne a bőrödet érinteni. Megcsókolni az ajkaid, amik felébresztették bennem a legerősebb vágyat, amit valaha kóstolni kívántam.
Sohasem történhet meg.
Újabb altató. Újabb nyugtató, amitől a fájdalmat és az érintéseid hiányát felváltja a lelkemet átölelő kiüresedettség. Talán elalszom. Talán a mai éjjel az utolsó.
Nagy Alexandra
(kezdőkép: Unsplash)
