A belváros egyik forgalmas, de csöndes utcácskájában volt egy nagyon régi patinás női ruha bolt.

Már nem is emlékszem, hogy mikor történ csak arra, hogy egy nagyon szép tavaszi nap volt. Talán a közelgő nyár, vagy a közeli divat hét fénypontját jelentő nagy bemutató tette, de felbolydult az üzlet.

Én is megérkeztem a többi kiállításra váró költeménnyel együtt. Gondos kezek készítettek el a fiatal tervező egyedi tervei alapján. Minden haladt a maga útján, a bemutatón egy nagyon népszerű, szép manöken viselt. Hatalmas tapsot aratott, amikor a kifutón elegánsan végig sétált bennem. Majd visszakerültem a kis üzletbe. Az egyedi ruhák élete ettől az időponttól kezdődhet meg…Az én esetemben a ruha tervezőjének egy kikötése volt , hogy a fő utca felőli kirakatba kerüljek kiállításra és úgy adhatnak csak el, hogy legalább egy hónapig látható legyek még a kirakatban, ha nem kelek el, akkor pedig az őszi kollekció megjelenéséig nem vehetnek ki onnan.

Nincs rajtam semmi különleges egy kis fekete nyári koktél ruha vagyok…, de talán mégis. Az anyag egy francia vékony muszlin és selyem keveréke, olyan selymesen diszkréten fényes, amelyet ha napsugár, vagy erős fény simogat meg ezer tündöklő fénysugárral szórja szét a fekete szín valamennyi árnyalatát. A fazon rafinált, de egyszerű vonala akkor érvényesült igazán, ha felvesznek. Életre kelteni, pedig csak egy igazi NŐ viselete által tudtam volna, nem a kirakati bábun.

Sokan mentek el a kirakat előtt, volt, aki sétált és csak bámészkodott, olyan is volt, aki futtában visszafordult, olyan is volt, aki megállt. Volt, akinek nem tetszett az egyszerű szabás, volt, aki nagyon elegánsnak tartott „hová venném fel?”, mondták. Néhányam bejöttek, egy-két merész fel is próbált, de vagy a méret nem volt jó, vagy az ár nem felelt meg… úgyhogy, egyenlőre maradtam a kirakatban.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy van egy férfi, aki minden nap el megy a kirakat előtt. Nem mondanám, hogy sietett, vagy lelassított volna, de minden alkalommal végig mért, áthatóan a tekintetével. Figyelni kezdtem más dolgom nem lévén és már vártam a délelőtti „nézését”. Aztán egy nagyon forró nyári napon egyszer csak lelassított és megállt. Pont szemben velem a kirakat közepén. Most láttam csak, hogy férfi nem túl magas, sportos testalkatú úgy a negyvenes éveinek végén járhatott. Mi ez???… , ahogyan végig perzsel a tekintete… a váll varrásától szépen lassan egészen a dekoltázs laza redőinek vonala alatt a derékban szűk, majd a csípő vonalában kiszélesedő szoknyarész térd alá érő végéig. Az üzletben a légkondicionáló felsóhajtott (bekapcsolt), fuvallata elérte a szoknya rész alját, „megborzongtam”. A férfi összerezzent. Láttam a csodálattal teli, megriadt tekintetét, talán kicsit hátra is lépett…. Majd, mint aki nagyon zavarban van, sietősen sarkon fordult és elsietett.

Ki ez az ember? Konkurencia, vagy egy szerelmes férfi, aki a kedvesét szeretné meglepni egy nagyon különleges alkalomra, velem? Mikor az nap este végre bezárt az üzlet egész éjjel a fátyolosan sárga kirakati lámpák fényében azt próbáltam vissza idézni, ahogyan végig nézett rajtam. Két nap telt el mire újra elsétált a kirakat előtt. Elhaladt, majd sarkon fordult és nem tudta megállni, hogy ne álljon meg a kirakat közepén velem szemben. Ugyanúgy nézett végi rajtam, mint napokkal ezelőtt. Láttam a világos barna, majdnem sárga macska szemében, hogy minden alkalommal látja a szeretett NŐt. Látta, ahogyan rásimulok, tökéletesen úgy, ahogyan csak ő látta szerelmét. Ezek a „találkák” szokásává váltak és hetek alatt barátok lettünk. Nagyon aggódtam, hogy valaki megvásárol, és többé nem láthatom.

Aztán egy szép nyár végi délutánon mosolyogva belépett az üzletbe. Nagyon kellemes közepesen mély udvarias hangja volt. Az eladó lányok rögtön nyüzsögni kezdtek. Nem minden szavukat értettem, de azt hallottam, hogy már a fizetés módjáról és a házhozszállításról beszélgetnek. Beemeltek a kirakatból, hogy közelről is megnézhessen. Az összes varrás megfeszült a vékony anyag szövetei között, azt vártam, hogy mint a gitár megfeszített húrja, mikor hasad ketté mindkét oldalam.

A belső zsebébe nyúlt, elővette a tárcáját, de láttam rajta a bizonytalanság jeleit. Még tétovázott, valamit motyogott az orra alatt, hogy „mégis csak el kéne próbálnia a ruhát, annak akinek szánja”, talán előleget is hagyott az üzletben. Végül még sem vett meg. Sosem tudtam meg, hogy végül miért is nem lettem az övé, illetve a nagy Ő-é.

Ezt követően ritkábban jött, de amikor megállt, mindig vágyakozva nézett végig rajtam, hol hosszabban, hol rövidebb ideig nézegetett. Szerettem volna megismerni a fejében zajló történetet. Voltak napok amikor nagyon sajnáltam, hogy bánatos és néha éreztem a gyomorszorító tehetetlenséget rajta. Néha borzasztott és haragudtam, ezért, hogy ennyire bátortalan és gyáva.

Eljött az ősz, kivettek a kirakatból, még néhány napig az üzlet raktárában eldugva álltam. Nem tudom, hogy valaha is keresett a férfi ezek után.

Majd vissza vittek a fiatal tervező műhelyébe. Ő nagyon örült nekem, megsimította minden kis redőmet, hajtásomat, varrásomat. Kirakott a műhely közepén álló babára. Az arca mégis kicsit csalódott volt és érthetetlen volt számára, miért nem kelt el ez a szerinte páratlan egyedi darab? Mégis azt mondta: Te vagy az első igazi alkotásom, úgy örülök, hogy nem vett meg senki!

És nem dobott félre később sem, nézegetett, igazgatott, gondolkodott, ihletet kapott … Elővett egy színesebb anyagot, és mint akit elvarázsoltak alkotni kezdett., mert az igazi tehetség és alkotó elme soha nem adja fel. És így is lett nemsokára felkapott tervező lett az alkotóm, de soha nem felejtett el, azt az első kis fekete ruhát, aki ma már üveg lapok között a műhely falán ereklyeként hirdeti a kezdeteket.

S bár sok idő telt el azóta Én nem tudtam elfelejteni azt a néhány hónapot, amikor a kirakatban álltam. Soha többet nem éreztem azt a fajta sikert és csodálatot, amit a férfi szemében láttam, amikor a fényes selyemredők alá képzelte kedvesét. Nem tudom, hogy volt –e valaha alkalma elvinni Őt bárhová is, és ha igen akkor talált-e megfelelő „kis fekete ruhát” számára.

Kotek Ildikó