You are currently viewing Asszonysors

Asszonysors

Kárpáti Jonatán

Asszonysors

 

A két asszony egymás mellett feküdt, tökéletes nyugalomban, mindössze egy acél elválasztó fal volt közöttük. A külvilágtól is hermetikusan elzárta őket egy-egy ajtó, az ajtók közepén praktikusan kialakított tartóban kézzel írt címke. Az egyikre ezt írták: Nagy Ferencné, a másikra pedig: Sármelléki Lajosné.

Tapasztalatom szerint aki innen kikerül, arról vagy jót mondanak, vagy semmit, de mivel a gyászszertartásokon muszáj mondani valamit (kínos lenne néma csöndben álldogálva nézni a gyászhuszárok ügyködését), hát borítékolhatjuk, hogy a két asszonyról néhány napon belül jól, vagy kevéssé jól sikerült beszédeken keresztül megtudhatja bárki, hogy odaadó, hűséges feleségek, áldozatos szülők és nagymamák voltak, akik egy boldog és kiteljesedett öregkor végén tragikus hirtelenséggel távoztak el oda, ahol már nincs szenvedés és bánat. Ezen beszédek többnyire csak lazán, vagy egyáltalán nem kapcsolhatók a valósághoz, így lehetséges az, hogy még a hivatásos temetéslátogatók – értsd: sírásók, gyászhuszárok, papok – sem hallottak soha házsártos vénasszonyokról, kikapós asszonyokról, gyermekük életét megnyomorító szülőkről a temetési beszéd keretein belül.

Úgy tűnik, a halál sok dolgot rendbe hoz – ezen elmélkedem, ahogy a felmosóval benyúlok a hűtőkamra és a fal közötti kis hézagba. Bár – fűzöm tovább a gondolatot, miközben kicsavarom a rongyot – a két asszony élettörténetén talán nem is kell sokat szépíteni. Történetesen mindkettőjüket jól ismertem.

A bal oldali blokk második szintjén, a Nagy Ferencné felirat mögött Mari néni teste fekszik, a jóságos magyartanáré, akinek óráin megszerettem az irodalmat; aki úgy tudott beszélni Aranyról, Petőfiről, Adyról, József Attiláról vagy éppen Homéroszról, de talán bárkiről, hogy az ember óra után azonnal rohant a könyvtárba, kikölcsönözni a szóban forgó író valamelyik kötetét. Persze ez még nem bizonyíték a boldogságra, de nekem volt szerencsém többször is járni az idősödő házaspárnál, ehettem Mari néni legendásan finom főzelékeit, amivel beteges férjét tömte örökké, ihattam házi készítésű bodzaszörpjét, később Jenő bácsi diólikőrjét. Tudom, mit beszélek, magam is leéltem már egy fél életet, látom, hogy ki az, aki boldog akar lenni, de nem sikerül neki, és ki az, aki bár nem akarja mindenáron elérni a boldogságot, mégis azzá válik…

Mari néni ha épp’ nem tanított az iskolában, akkor otthon állt a tűzhely mellett, az aktuális helyzet szerint egy vagy több kiskorú gyermeke, később unokája társaságában. Ki nem mozdult volna a konyhából, felületes szemlélő azt hihette róla, hogy ő egy végtelenül egyszerű kisvárosi asszony, aki csak a főzéshez ért. Egyrészt ezt a „csak”-ot Mari néni kikérte volna magának („Megnézném én, mire menne az ilyen, ha nem főzne rá valaki!”), másrészt ő a konyhában is olvasott, magam láttam, hogy a szilvalekvár kevergetése közben a Háború és békét bújja, kisebb főzési manővereihez pedig kevéssé terjedelmes műveket választott. Hogy boldog volt-e akkor is, mikor Jenő bácsinál hasnyálmirigyrákot állapítottak meg, vagy, mikor Milán, a legidősebb unoka némely balsikerű drogügylet miatt végül börtönben kötött ki, nem tudhatom teljes bizonyossággal, mindenesetre boldogtalannak semmiképpen nem tűnt, ami – el kell ismernem – a fent vázolt körülmények ismeretében önmagában is nagy szó.

Mari nénitől jobbra, tehát balról a második oszlopban, a felső ajtó mögött, amin Sármelléki Lajosné neve olvasható, Hedvig néni tartózkodik ideiglenesen, bár esetében – mivel már ő is kívül került időn és téren – mind a tartózkodás, mind az ideiglenesen szavak értelmezhetetlenek, így felesleges szószaporításnak tűnhetnek. Mindenesetre itt van ő, vagy legalábbis a test, ami valaha ő volt, Hedvig néni teste, ami már nem kell neki, de tulajdonképp nem kell senkinek, ezért aztán elhamvasztják (valójában elégetik, a hamvasztás eufemizmus, ezt még Mari néni óráin tanultam) vagy dobozba rakva föld alá rejtik. Hedvig néni szöges ellentéte volt Mari néninek, utálta a konyhának még a szagát is, náluk többnyire Ludvig bácsi főzött – eredetileg Lajos, de Hedvig néni elnevezte Ludvignak még az esküvőjük előtt -, mikor pedig még mindketten dolgoztak, bent ettek a munkahelyükön. „Nem óhajtok másodállásban szakácsnő lenni, aranyom.” – mondta Lajosnak a nászút után, és ezzel a kérdés egyszer és mindenkorra el volt döntve.

Hedvig néni volt a körzeti orvos, hozzá jártam, amíg dolgozott. Nem volt kedves a szó megszokott értelmében, mégis, a maga módján szerette az embereket: törődött velük. Irónia és fanyar humor, ezek jellemezték, és valahogy minden kérdése mögött ott volt egy újabb kérdés, fekete szemei vidáman csillogtak szemüvege mögül, az ember önkéntelenül arra gondolt, hogy ez az apró, törékeny nő a veséibe lát. Egyszer láttam sírni, akkoriban a rendelőt is én takarítottam, egy házaspárt kísért ki egészen a váró ajtajáig. A fiatalasszony gyógyíthatatlan beteg volt, és Hedvig az ajtóból visszafordulva levette a szemüvegét, és fehér köpenye ujjával a könnyeit törölgette. „Gyűlölöm a halált”- mondta – „ezt soha nem lehet megszokni”.

Alig pár napja találkoztam vele legutóbb, a férjével sétáltak lassan a piacról hazafelé, kart karba öltve, Ludvig és Hedvig. Lajos bácsi kezében kosár volt, a kosárban krumpli és vöröshagyma. Drága Ludvig, mondd, kinek fogod azt a krumplipaprikást megfőzni?

Nem, a halált tényleg nem lehet megszokni.

Megcsap a hűtőkamra felől áradó hideg levegő, a felmosót a sarokba támasztom, lassan lehúzom a kék gumikesztyűt, kezet mosok. A tükörből egy középkorú asszony arca néz vissza rám. Néhány ősz hajszálat a fülem mögé igazítok, majd felveszem a kabátom, kilépek a sötét, tél végi kora este hűvösébe. Az ajtót kettőre zárom, a kulcsot a zsebembe csúsztatom, átvágok a kórház udvarán a szürke, nedvességtől csillogó platánok törzsei között, intek a portásnak, és kilépek a kapun. A néptelen utcára sötét felhők borulnak, a lámpák fénykörében látom, hogy lassan szitálni kezd az apró szemű hó. Egy étterem kivilágított ajtaja mögül halk zene szűrődik ki, a távolból kutyaugatást hallok. Fázósan összehúzom a kabátomat, és a haza vezető úton végig azon tűnődök: vajon el tudná-e mondani Lajos bácsi, hogy mi a boldog élet titka?

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?