Malvinka néni anya nagynénje volt, és kiismerhetetlen rendszerességgel, de mindig vasárnap délután jött el hozzánk rokonlátogatóba. Álmos vasárnap délutánokon, amikor apa „tunyuljunk!” felhívására belevetettük magunkat az édes semmittevésbe.

Anyával elnyúltak az ágyon és jégtánc világbajnokságot vagy kézilabda meccset néztek, bakelitlemezeket hallgattak vagy csak pusmogtak és röhécseltek, aztán mindenbe belealudtak. Én csendben matchboxokkal vagy dexion-salgó építőelemekkel játszottam, amiket apa a kedvemért lopott haza a gyárból.

Ebbe az idillbe tenyerelt bele Malvinka, azaz előbb a kapucsengőbe, aminek fülsiketítő zajára apa a hasára fordult, fejére húzta a nagypárnát és belemondta a sezlonyba, mert azt hitte, hogy úgy nem hallom:

–  Küldjed a halál farkára a nagynénikédet, csessze meg, hogy nincs más szórakozása, mint bennünket boldogítani, hogy fordulna már fel az a vén kupiszagú boszorkány!

Malvinkának valóban nehéz, öreges, fülledt parfümje volt, ami megülte a levegőt, és a távozása után még órákig nem szellőzött ki a lakásból.

Anya felpattant a csengőszóra, és az ijedtségtől, vagyis Malvinka gondolatától rögvest kitisztult az agya, felmérte a helyzet súlyosságát és sorolta a stratégiát:

– Apa alszik, mert sokat dolgozott a héten, érted?  Nehogy benyiss a hálóba! Cseréld le a  lyukas zoknid, vegyél tiszta pólót, töröld le a pörköltet a szádról, fésülködj meg, könyvvel a kezedben ülj itt egyenesen, és erőltess valami értelmet az arcodra! – azzal felkapta a kagylót:

– Itthon vagytok, Tündikém? – károgott bele Malvinka.

Anyának semmi humorérzéke nem volt, hogy egyszer is egy szimpla nemet mondott volna, viszont – apa szerint – beteges megfelelési kényszerben szenvedett:

– Itthon vagyunk, Malvinka, gyere fel, nyitom az ajtót! – ezalatt fél kézzel már a sáros cipőkkel célozta a mosógép nyitott fedelét, a csetreszt a hűtőszekrénybe rámolta, a maradék ételt kukába dobta, a koszos zoknikat begyűrte a kézitáskájába, a sütit tálcástól bevágta a cipősszekrénybe és bal alkarjával egyúttal a port is letörölte róla. Rendesen rástresszelt arra a négy és fél óra dögunalomra, ami következett.

Ám ezzel a sajátos romeltakarítási módszerrel másodpercre pontosan ki tudta számolni, mikorra vonszolja fel magát Malvinka a másodikra, tekintetbe véve a 160cm/110 kg-ot, a 140/100-as vérnyomást, a nyolcas vércukrot és a hetven évet. Az utolsó másodpercben megfésülködött, fújt egy nagyot, és vérlázítóan aljas, képmutató módon ajtót nyitott:

– Malvinka, jaj, de régen láttunk! Már úgy hiányoztál! – és két júdáscsókot lehelt Malvinka arca mellé a levegőbe, ellentétben Malvinkával, aki lila lázrózsákat csókolt rúzsával a látogatásától megsápadt anyám orcájára.

– Hoztam egy kis gyümölcsöt! – áradozott Malvinka a két szem narancs vagy banán felett, s az ő feje felett elszállt időről tudomást sem véve, olyan színpadiasan tette elénk, mintha még mindig aranyidejében, a hatvanas években járnánk, s pult alól kapta volna a zöldséges cinkos kacsintása kíséretében.

Kizárólag kettőt hozott mindenből, apámat következetesen kihagyta. A ránk váró négy és fél óra nagyobbik részében pedig kizárólag és következetesen arról próbált meggyőzni bennünket, hogy apa egy tróger senki, és jobban tennénk, ha mi is levegőnek néznénk őt.

– Ferenc?

Ezzel a felütéssel indított. Eleinte itt a jéghideg borzongás futkosott rajtunk, majd megtanultuk kezelni a kérdést, egymásra néztünk, és a visszafojtott nevetéssel való küzdelem élét vette a dolognak. Anyának jobban ment. Én sokszor Malvinka háta mögé settenkedtem, és ahogy anya tanította, számba dugtam az öklömet és haraptam. Mondta aztán anya, hogy nem kell véresre, de még mindig jobban jártunk, mintha Malvinkát szabdaltam volna apró cafatokra, mint egy véreb vagy egy grizzly medve.

– Feri alszik kicsit, sokat dolgozott a héten – felelt anya komolykodva.

– Alszik. És hol alszik? A lovin vagy a Kispest meccsen? – kérdezte Malvin önelégülten, hogy ilyen gyorsan kedvenc témájához juthatott. Évek alatt nem volt képes megérteni, hogy azért, mert apa egy kispesti proli családból származik, még nem következik, hogy Kispest meccsekre járna. A focit egyenesen utálta a ’78-as VB óta, lovat meg a TV-ben látott vagy az állatkertben, ellentétben Malvinkával, aki még ismerhette a szódáskocsis lovát az utcáról.

– Itt alszik a hálóban – suttogta anya, hátha ezzel Malvinkán is sikerül halkítani. De ekkorra ő már kellően felturbózta magát, harsogott és apró nyálbuborékokat köpködött, jobb esetben csak a levegőbe:

– Az én jó Adorjánom soha nem pazarolta alvásra a drága időt, még vasárnap délután is bezárkózott a dolgozószobájába és a tudományos publikációin dolgozott – jelentette ki méltóságteljesen. – Én megmondtam szegény anyádnak, meg kéne akadályozni ezt a házasságot ezzel a lumpen elemmel!

– De mi jól megvagyunk, Malvinka! – próbálkozott anya.

– Kislányom, ez úgy hangzik, mintha langyos pocsolyában csücsülnél! Ezzel a kis senki üzemmérnökkel soha nem verekeded ki magad ebből az ócska panelből. A te családi háttereddel hozzá kellett volna menned egy neves orvoshoz vagy egy híres ügyvédhez, és a Rózsadombon lakni, házvezetőnőt tartani. Igaz, te is csak egy tanítónőcske lettél, de akkor sincs még késő!

– Malvinka, ne a gyerek előtt! Ferkó, menj be a szobádba, légy szíves!

Anya kezdett kiesni a játékból. Erre Malvin:

– Nem, a gyerek itt marad! Elvégre miatta jöttem!

Nekem itt megint a szájbadugás következett.  Malvinka semmitől sem riadt volna vissza, csak hogy anyának ne legyen fattya apától. Soha egy kedves szót, vagy egy nyamvadt csokit nem kaptam tőle, kizárólag zöldséget vagy gyümölcsöt, pedig tudta, mennyire utálom az egészséges ételeket. Az asztalnál is csak azért tűrt meg, hogy tisztában legyek vele, apa egy semmirekellő, senkiházi ősember, aki ügyeskedéssel vakarta ki magát a fekáliából (a „szar” szót ki nem ejtette volna!), hogy első generációs csóró értelmiségi lehessen, ha egy üzemmérnököt egyáltalán értelmiséginek lehet nevezni.

Ha már nálam is minden kötél szakadt, Malvinka mögött a szétfolyt hátsójára néztem, ami a szék mindkét szélén, mint két pehelypaplan omlott alá, és akkor a röhögésem olyan visszafojthatatlan méreteket öltött, hogy kénytelen voltam kisomfordálni, és a vécén teret engedni neki. Ilyenkor anyához fordult:

– Nagyon sunyi ez a gyerek! Sajnálatos, hogy ennyire az apjára ütött!

Féltem, hogy ha én ezt a vécén röhögve is hallom, akkor apa milyen tisztán veheti az adást a szomszéd szobában. De biztosan alszik, ha még nem vezetett áramot Malvinkába. Anyán láttam, hogy bár jó néhány hülyegyerek megedzette már türelmileg, hamarosan nem pajtizunk tovább a Malvinkával kapcsolatos huncutságban, mert pillanatokon belül megfojtja. És én nem akartam anya nélkül felnőni. Bevetettem hát az adut:

– Malvinka néni! Milyen kutatásokat folytatott Adorján bácsi a brokkolik szulforafán nevű kénvegyület tartalmát illetően?

Nincs mit csodálkozni e kérdés és gyermeki korom összefüggése kapcsán, mert a vasárnap délutánok során, amiket Malvinka nálunk töltött, minden alkalommal elmesélte drága jó Adorjánja életét és szulforafános életművét, amihez ő biztosította a nyugodt hátországot. Anya megsúgta nekem, hogy ez így nem igaz, mert Adorján bácsi maga teremtette meg a nyugalmát reggelente egy egész napra szóló „hallgass, asszony!” lecsitítással. Mindegy is, a lényeg, hogy ezzel a kérdéssel megmenekítettem a szüleimet egy gyilkosság elkövetésétől, Malvinka nénit pedig egy hozzá méltatlan halálnemtől.

Máris áttérhettünk a következő témakörre, ami nem rángatott fel senkit annyira idegileg, csak az unalom penésze terjeszkedett rajtunk egyre nagyobbra és nagyobbra.

– Ó, az én drága jó Adorjánomat már gyermekkorában az orvostudomány érdekelte! Nem is csoda, mert tudjátok, ő egy több generációra visszavezethető orvosdinasztia sarja volt.

(Hát, már hogyne tudtuk volna. Kiszámoltam, hogy épp 108-szor hallottam idáig.)

Míg bólogattunk, hogy mily nagyszerű orvos volt az ük- a déd – és a nagyapa, az apa, na és maga Adorján bácsi, anya fejben megírta a hétfői óravázlatait, kitalálta a jövő heti étrendet és hozzárendelte a bevásárlólistát. Én felépítettem egy kilátót dexion-salgóból – szintén fejben – és vártam, hogy Malvinka eljusson a csúcsra. Egyrészt, mert ekkor már körvonalazódott a látogatás végessége, másrészt, mert a csúcs ebben az esetben Adorján bácsi brokkolikutatása körül magasodott, és az eddigiekkel ellentétben tartalmazott új információkat is. Brokkoli. Viccesen hangzott, és szükség volt a képzelőerőmre, mert ezt a zöldségfélét akkor még nem láttam a valóságban. Szerettem a képzeleterőmre gyúrni. Ottléte alatt többször elképzeltem Malvinkát meztelenül, és ebben nem volt semmiféle perverzitás, inkább csak unalom és kíváncsiság.

– Malvinka néni! Hogy a ménkűbe’ tudott ennyire elhízni és cukrosnak lenni, ha mindig a zöldég- és gyümölcsfogyasztás fontosságáról papol? – tettem fel neki a kérdést, na, persze csak képzeletben. Nem akartam, hogy ott haljon szörnyet nekem. Menjen csak az ő saját hűvösvölgyi házába meghalni, amit majd anya szépen megörököl. Apa szerint az volt az ő nagy világfájdalma, hogy anyával együtt mi is benne vagyunk a pakliban.

– És az én jó Adorjánom minden héten friss brokkolit hozatott az Alitalia-val, hogy bebizonyítsa, a sok kiváló vitamin és növényi rost, a flavonoidok, a béta-karotin, a tokoferol, a niacin, a pantoténsav, az indolok és izotiocianátok mellett a brokkoli igenis szulforafánt is tartalmaz!

Malvinka nem véletlenül volt ilyen művelt, de nem is akarattal. Úgy járt, mint a ’30-as évek fekete-fehér filmjeinek gépírólánya: megtetszett az ifjú Adorjánnak, egybekeltek, s csak a szerelem foszladozásával derült ki, a feje olyan üres, mint egy lufi, ami soha nem ereszt le, ellenben egyenes arányban a múló idővel puffad és csúnyul. Gyerekük sem született, de Adorján, ha már így járt, kitartott becsülettel és egy egészen tisztes összeget spórolt meg azzal, hogy kutatásait az asszonya gépelte számára naphosszat dupla indigóval. (Ezzel az örökséggel is számoltunk. Talán ezért kegyelmeztek meg Malvinnak a szüleim.)

Szóval innen, a sok gépírásból származott Malvinka minden műveltsége. Következésképp, mi már mindent tudtunk a brokkoliról és egészségmegőrző, antioxidáns, kalóriaszegény, valamint provitaminokban gazdag voltáról, amikor honfitársaink túlnyomó többsége még csak nem is hallott a létezéséről. Malvinka aztán így fejezte be a látogatást:

– Pá, drága Tündikém, egy élmény volt! És egyetek sok brokkolit, meglátod, milyen jó hatású az emésztésre, a magas vérnyomásra, a cukorra, a keringésre, mindenre, Tündikém, mindenre!

Azt nem mondta, honnan a fészkes galaxisból szerezzük be, nekünk nem szállított az Alitalia, de még a Malév sem, egy fej férges brokkolit sem láttunk soha.

Végül aztán a sok brokkoli ellenére a drága, jó Adorjánt mégis a szíve vitte el, mikor megtudta, hogy Dr. Paul Thormalley, az angol Warwick Medical School kutatója és Dr. Paul Talalay, aki a Yale Egyetem professzora, – és akik szintén a brokkoli-fogyasztás betegségek leküzdésében betöltött szerepét vizsgálták -, előbb tették közzé tanulmányaikat a szulforafán tartalom tekintetében.

Hiába, no, nekik csak be kellett sétálni a sarki zöldségeshez, ha brokkolit akartak dugni a mikroszkópjuk lencséje alá.

Malvinka persze Adorján bácsi halála után sem mondta vissza a heti brokkoli-szállítmányokat, a kutatóintézet meg fizetett, mint a katonatiszt, azt sem tudták, ki élő, ki holt, a pénz se számított akkor. Malvinunk minden héten brokkolit sütött, főzött, párolt, rántott, és elmesélte, milyen finom is volt az.

– Most már feldughatja magának a brokkoliját az irigy szipirtyó!  – kommentálta apa Adorján halála után az eseményeket.

A csoda egy esős novemberi vasárnap délutánján történt. Malvinka hozott nekünk: igen, igen, igen! Hozott nekünk brokkolit! Olyan magasztosan magasra tartott orral tette elénk, mintha egy kiló szarvasgombát kaptunk volna, pedig csak egy fél fej volt. Ebből az egésze már könnyen elképzelhetővé vált. Kicsit sajnáltam is, hogy már nincs szükség a fantáziámra.

– Ó, de csodás! Milyen harsogó zöld! Gyönyörű, akár egy kis bonsai! – színészkedett anya. Míg átestünk a szokásos menüpontokon, én feldolgoztam a brokkolit Malvinkánk háta mögött. Elmondta szokásos zsolozsmáit apa szidalmazásáról és a jó Adorján magasztalásáról, én meg a kis rózsákat mind szétmorzsolgattam apró magvacskákká a két tenyerem összedörzsölésével. Hihetetlenül jó érzés volt. A szárból faforgácsnyi darabkákat metszegettem, amíg csak lehetett. Az is nagyon jó játék volt!

Amikor Malvinka elmondta az utolsó blokkot, és felállt, hogy demonstrálja anyának, hogyan szedje rózsáira a fél brokkolit, kis híján megütötte a szél. A szája tátva maradt, és jobban jártunk volna, ha neki is bedugom az öklöm, mert azt mondta nekem, (ami aztán anyánál verte ki a biztosítékot):

– Te kis hitvány féreg, annak a másik féregnek a kis megátalkodott nyúlványa, azt hiszed, nem látom, hogy ugyan olyan semmirekellő gazember leszel, mint az apád? Idióta suttyó kölyök!

Majd anyához fordult:

– Hagyd itt ezt a két szerencsétlent, költözz hozzám, vagy fizetek neked egy albérletet, csak kezdj új életet nélkülük! – azzal sarkon fordult és távozott. Anya akkor végigbőgte az estét.

A legfurább az volt az egészben, hogy már a következő hétvégén, mikor a vásárcsarnokban voltunk, megláttuk a standokon a brokkolit. Néhány héten belül pedig már az egész országban kapni lehetett.

Ezek után nem csoda, hogy apa nagyívben letojta Malvinka temetését, még ha ez az esemény tíz évvel később következett is be. Malvinkát egy szép napon elvitte a magas cukrából következően beteg szíve. Engem – pedig már a szakállam is pelyhedzett – az illendőségre hivatkozva magával parancsolt anya. Ő még könnyezett is a temetésen, annyira hálás volt a sorsnak a hűvösvölgyi házért és a bankszámláért. Én a sok együtt töltött vasárnap délutánra gondoltam, magával ragadott valami nosztalgikus érzés és elkapott a röhögés. Fuldokolni kezdtem és próbáltam visszafojtani, de a jól bevált szájbadugós módszeremet mégsem alkalmazhattam a sír szélén. Elvegyültem hát a sírkövek között, de már késő volt. Halálra röhögtem magam…

– Mi van? – kérdezte mellettem egy tökfej a toszkán zöldségültetvényen. – Ki se bújsz a földből oszt’ má’ rajtam röhögsz? Lefejellek, kisköcsög, lefejellek!

– Tessék? – kérdeztem ijedten. – Bocsi, én még Malvinka nénin röhögtem. Te ki vagy?

– Majd még én mutatkozok be neked! Te toltad ide később azt a rapcsos képed, nem?

– Hát, az biztos, hogy kicsit össze vagyok zavarodva.

– Erről beszélek. Ti brokkolik, azt sem tudjátok, kinek tartsátok magatokat, olyan barom büszkék vagytok, mert titeket úgy szeretett az az áskálódó, megkeseredett, bosszúálló vénség.

– Malvinkára gondolsz?

– Hagyjad már azt a Malvinkát, öcsi! Becsípődésed van, vagy mi? Egyáltalán ki az a Malvinka?

– Hát… Áskálódó, megkeseredett vénség. Meg szerintem, bosszúálló is, gyanús, hogy általa kerültem ide. Nem rá gondoltál?

– Ja, nem. Medici Katalinra. De akkor dettó.  Egyébként mi nem tetszik itt? A legjobb helyen dugtad ki a fejed.  Hegyek, völgyek, tenger, napfény, kitűnő mikroklíma. Nincs más dolgod, mint élvezkedni és növekedni. Ti fiatalok már semminek sem tudtok örülni.

– Örülnék én, ha az előző életemben lehetnék itt. Élvezkednék is, látom a bikinis csajokat lenn a parton. Már éppen kezdtem fickósodni. És tudod, nem is álltam messze a lehetőségtől, a Malvinkától örökölt pénzből simán eljöhettem volna ide.

– Azt akarod mondani, előző életedben ember voltál, te kis pöcs?

– Azt. Miért, te mi?

– Svábbogár, de nem tökmindegy, ha most ugyanott tartunk?

– Tökmindegy, ahogy mondod. De ugye nem az irigységtől sárgulsz?

– Tudja a tököm. Szerintem öregszem.

Másnap hajnalban traktorzúgásra ébredtem. Egy testes gazda levágta száráról a mellettem alvó öreg tököt. Nem bánt kesztyűs kézzel vele, szerencsétlen majd kettéhasadt, mikor platót ért. Micsoda durva ember. Anya puha, simogató keze jutott eszembe. Még néhány napig élvezhettem a tenger felől áramló sós, és a magaslatokból alászálló üde levegő mediterrán elegyét, de az a néhány nap, édes istenem, felért egy élettel! Nem akartam ismerkedni senkivel, élveztem a csendet. Fejem a napfény felé fordítottam, éreztem, ahogy feltöltekezem a mindenféle jótékony provitaminokkal, béta-karotinnal, niacinnal. A levegőből áramlottak belém a tokoferollá, pantoténsavvá és indolokká váló molekulák, a terra rossa-ból szívtam magamba az izotiocianátokká és szulforafánná alakuló vegyületeket. Hihetetlen gyorsasággal értem, nőttem, híztam, szinte kicsattantam az egészségtől.

Hajnalban a gazda gumicsizmája taposott mellettem és egy határozott mozdulattal elvágta a nyakam. Nem fájt, sőt, inkább jól esett, mert már alig bírtam tartani a fejem. A társaim között valóságos mészárlást végzett, de aztán mindenkit kíméletesen fektetett platóra. Reggel a firenzei Mercato Centrale-ban kínáltuk magunkat. Na, ez nem az én asztalom – gondoltam magamban: nyüzsgés, kiabálás, embertömeg, árutömeg, megőrjít ez az olasz mentalitászuhatag. A pánikroham szélén szerencsére elterelték a figyelmemet:

– Hahó! Halihó! Szóljon, aki a káposztafélék családjába tartozik! Tartsuk a kapcsit srácok! – harsogta felül a tömeget egy pagodakarfiol a standunkon.

– Anyátok – gondoltam magamban. Eszembe jutott, milyen csendesen éltük a mindennapokat a kispesti panelban. És azok a játszós-szunyókálós vasárnap délutánok! Tán még a Malvinka nénivel töltött idő is kellemesebb volt ennél a bolondokházánál.

– Itt vagyunk, itt vagyunk, itt vagyunk! – sipíkolták a kelbimbók kánonban.

– Hol vagytok kicsikéim? – dörmögött egy megöregedett fejes káposzta a pult alól– imádom a gyerekeket!

–  Hallgass, vén pedofil klorofillnyaló! Neked már leáldozott! – kiabálták kórusban a kelek és a vörösek.

– Uramisten, ezek képesek családon belül háborúzni – motyogtam, de mellettem egy karfiol fejbelövéssel fenyegetőzött, ha még egyet sóhajtok. Rohadtul éreztem magam. Arra gondoltam, önként felajánlkozom egy nyúltenyészet javára, amikor valaki felemelt, lemért, és egy háncskosár biztonságába zárt. Hú, de nagyon jól esett! Anya mindig mondta, hogy túl érzékeny vagyok.

Aztán családba kerültem. Sajnos, ők is hangosak voltak, mert a mamma körül egy rakás bambino szaladgált:

– Lucano, per amor di Dio! Venire qui! Alfonso! Per amor di Dio! Via di qui! Carla, per amor di Dio, venire qui! Giulia! Per amor di Dio, via di qui!

Ez ment reggel óta. Este a mamma a kezébe vett, és először félbe vágott, mint egy irigy Malvinka. A nyakamat felkarikázta. A fejemet rózsákra szedte. Nagyon féltem, mert azt gondoltam, visszakapom a sorstól, amit valamikor Malvinka brokkolijával műveltem. De a sors ettől sokkal nagyobb bitang.

A mamma megfürdetett sós, forró vizes katlanban. Pokoli érzés volt! Sistergő, forró parázsra vetett és tüzes mozdulatokkal kevert össze egy kinyomott belű, bűzös fokhagymával. Esküszöm, halálközeli élménnyel ért fel! Betakart egy nyúlós-nyákos textíliával és összeszőtt vele. Azt hittem, megfulladok! Töméntelen mennyiségű férget szórt rám, melyek nyúlós, sárga takonnyá olvadtak, majd rámmerevedtek.  Undorító volt! Aztán egy tálból gőzölögtünk.

– Buon Appetito! Buon Appetito! Buon Appetito! – zsivalyogtak felettem az asztalnál.

Egy marcona, szőrös képű idegen érkezett, a gyerekek felugráltak az asztaltól, egyenesen a nyakába.

– Lucano, Alfonso, Carla, Giulia, via di qui! – kezdte újra a mamma, mint egy imamalom.  Már nagyon elegem volt. Nem tudom, milyen alakban születek még a Földre, de nem lesz gyerekem, az tutiziher!

A mamma megcsókolta a jövevényt. Pedig innen a tányérból egy gorillának néztem, de az ő dolga. Amilyen a formám, épp az én tányérom fölé ült. Naná, a gyerekek még az olaszoknál sem szeretik a zöldséget, ha tudnád Malvinka! Vajon a hatalmas vadember mit eszik rajtam?   Az olasz Rumcájsz sietős mozdulatokkal lapátolni kezdett. Úgy kell érteni, hogy engem. Egy emberrel tényleg minden megtörténhet! Pardon, egy brokkolival. Időm sem volt még felfogni, hogy ebben az alakban létezem. Soha nem hittem az ilyen spirituális, lélekvándorlásos dolgokban, aztán itt vagyok, ni! Malvinka néni a hunyó, az biztos, csak ő képes egy embergyereken bosszút állni! Csúnyán kiröhögtem számtalanszor, az igaz. Anyát is belevittem játékba. Mai eszemmel végképp nem értem, miért szerettem annyira borzongani, hogy Malvinka hájas, meztelen testéről képzelődjek? De ez is megtörtént párszor. És az a fél brokkoli, amit ugye, feldolgoztam a magam módján. Nem utolsó sorban pedig az, hogy anya méltatlan frigyéből származom. Ezt nem bírta megemészteni.

A szőrös fickó viszont veszettül törekedett az emésztésre. A szája egy büdös nagy barlang volt, a fogai hiányosak. Ennyi szerencse nekem is jár! Amúgy se igen rágott, inkább csak nyelt és csámcsogott. Mamma Mia, hogy bírja ezt a család elviselni? De nem volt időm ezen töprengeni, mert torokszorító érzés tört rám, majd egy sötét, szűk és mély alagútban haladtam vertikálisan, ami egy kapuba torkollott. Az események olyan gyorsan történtek, hogy csak kapkodtam a fejem. A kapu kinyílt, és az alagút kitágult egy hatalmas üreggé.

– Jé, ez a pasas belül olyan üres, akár egy csokimikulás! – kiabált az a nyákos izé, akivel a mamma összekutyult.

– Szívódjál már fel, te tartalmatlan mihaszna! – szóltam be neki.

– Mit képzelsz, te zöld bibircsók! Pappardelle vagyok, nemzeti tészta még Marco Polo jóvoltából!

–  Megbocsáss, brokkoli vagyok, zöldségféle az ókori Rómából. Hadd ne soroljam fel mennyi provitamint, antioxidánst… – nem bírtam befejezni, és már értelmetlennek is tűnt ezen vitázni.

Egy láthatatlan erő bepréselt bennünket a kapun és megtöltöttük a hodályt.

– Jézusom, földrengés van! Pappardelle! Hallod ezeket dübörgő meg kongó hangokat? Vagy hallucinálok a sokktól?

– Hogy lehetsz ilyen pallérozatlan?  Látszik, hol nőttél fel! Ezek az emésztés hangjai. A gyomorban vagyunk.

–  Te talán gasztroenterológus voltál az előző éltedben? – kérdeztem ezt a masszává összeállt pökhendi olaszt.

– Kérlek! Nekem volt időm a kredencről követni az eseményeket! Ezek minden este így bezabáltak, mint most minket. Hátradőltek a széken, boroztak, emésztettek, böfögtek, szellentettek. Ez a boldogságot jelentheti nekik, mert minden este műsoron volt – közölte.

Abban a pillanatban nyakunkba zúdult valami vörös, kissé maró jellegű, kellemetlen folyadék.

– Édes istenem! – sóhajtottam – mi történhet még? Ha ezt anyáék megtudnák!

– Na, mi van öcsi? Hiányzik anyuci? Fel kéne már nőni, épp alkoholizálsz! Ez a chianti, a toszkánok bora. Kóstolgasd!

– Nem tudok mást tenni – feleltem, és folyamatosan nyeltem a lezúgó vöröset. – Hogy ezek mennyit bírnak inni! – prüszköltem, de közben éreztem, ahogy kezdek ellazulni.

Hamarosan a némileg masszívabb Pappardellét is megütötte ez a híres chianti, és a kellemes bódultság állapotában végül összepajtiztunk, tán még énekeltünk is. Aztán megültünk ott a gyomorban még néhány órát. Arra ébredtem, hogy az erő rá akar venni, haladjak tovább. De én nem akartam otthagyni újdonsült barátomat:

– Hé, pajti, ébresztő! Azt hiszem, mennünk kell! Szólít a szükség!

– Hagyjál lógva, kisbroki! Én még emésztődöm kicsit. Na, cső!

Igen, egy cső jött megint, Pappardelle jól tudta. Az erő először egy vékony falú tekervényes tömlőbe tuszkolt, majd egy vaskosabba. Szédültem a sok tűkanyartól, rosszabb volt, mint átkelni az Appennineken. Közben egyre csak fogytam, s mire a cső kivezetéséhez értem, alig maradt belőlem valami. De éreztem, nemsokára levegőhöz jutok. Az erő még velem volt, s utoljára egy jól irányzott nyomatékkal, bugyborékoló hangeffektek kíséretében kilökött a nagyvilágba. Mintha újjászülettem volna!  Alighanem ez történt, mert nem láttam magam, nem körvonalazódtam, csak éreztem, hogy vagyok, s hogy egy más halmazállapotban létezem. Ebben a reinkarnációmban egy étertest, vagy mi lettem, és bár idegenkedésem a spiritualitástól nem szűnt meg, kétkedésem a létezését illetően megingott.  Láttam a szőrmók testet, ahonnan kiszabadultam, a Mercato Centrale-t, Toszkánát, az olasz csizmát, és egyre távolodtam új hazámtól. A Kárpát- medencére fókuszáltam, és láttam, hogy anyáék még mindig a kispesti panelban laknak, s összebújva szunyókálnak az ágyon.

– Hahó, anya! Hahó, apa! Itt vagyok! Mindjárt hazaérek!

Láttam, hogy anya felüti a fejét, mintha meghallott volna, de aztán mégiscsak visszaaludt, apa pedig óvatosan betakargatta. Nem tudtam megközelíteni őket. Sőt. Egyre inkább távolodtam.

Aztán a felhők végleg eltakarták a Földet, én meg még mindig emelkedtem. Mikor végre eget értem, nagyon szép, gondtalan létet éltem a Nappal, a Holddal, a csillagokkal és a habos felhőcskékkel. Egyetlen rossz élményem akadt csak.

Malvinka nénivel találkoztam. Én ki akartam kerülni, de ő szembe szállt velem az univerzumban. Röstellem nagyon, de előtörtek a régi emlékek és beidegződések, és megint a röhögés visszafojtásával küszködtem.

– Ne vigyorogjál, Ferkóka! – szólított a nevemen – Tündikém és jóapád a panelban laknak!

– Tudom, Malvinka néni – mondtam neki kuncogva.

– Csak hogy leolvadjon az a kaján vigyor az asztrálképedről, elmondom, hogy mielőtt ideértem, az utolsó pillanatban hívattam egy közjegyzőt, a házam meg a pénzem egy szeretetszolgálatra írattam, hogy apád ne élvezhesse. Na, ehhez mit szólsz, te fattyú?

– Hogy szerintem a szüleim így is nagyon boldogok. És legalább semmi sem emlékezteti őket rád, Malvinka néni! – s egy mozdulattal a bennem lévő maradék szulforafán tartalmú kénvegyületet az orra alá dörgöltem, és elszeleltem a környékről.

Igaz, ezzel egy kevéssé én is hozzájárultam az ózonréteg elvékonyodásához, de a következő életemben jóváteszem, megígérem.

D. Nagy Ágnes

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat: