Lehullott levelek őrzik a tegnapi eső nedvességét:

száraz napok jönnek, valószínűleg nemsokára elkoptatják belőlük a vizet.

Középiskolás korú lány jön szembe: már az úttest túloldaláról észrevettem a furcsa mozgását: mintha hintázna a levegőben járás közben, de nem előre- hátra, hanem jobbra- balra.

A biciklim az első, amit meglátok az előszobában.

Mint egy régi ismerős, vagy régi barát.

Korán sötétedik ilyenkor, októberben. Bajban lennék, ha most kellene hazahoznom. Akkor, két éve, a nyár közepén jöttem el vele Soltról. Nyugtalanul járkáltam fel-alá a lakásban, és végül a délután közepén lebuszoztam, vittem egy váltás ruhát, és hazatekertem. Nagyjából harminc kilométer volt, későre járt, úgyhogy igyekeztem „beelőzni” a naplementét, mert nem volt lámpa a járgányon. Azóta, valahányszor csak ránézek, mindig az jut eszembe, hogy bár ez csak egy élettelen tárgy,

„ő” mégis velem maradt,
mégis kitartott mellettem jóban-rosszban,
hidegben-melegben, forróságban, esőben, sárban…

Átverekedtük magunkat minden akadályon együtt. Nem úgy, mint a házastársammal.

Sosem szerettem, ha valaki az autóját, a telefonját vagy más használati tárgyat fetisizált. Szerintem az eszközök csupán arra vannak, hogy megkönnyítsék az életünket és nem azért, hogy a rabjaikká váljunk. Persze, tartsuk őket tisztán és használjuk megfelelően, hogy sokáig tartsanak, de ennyi.

Viszont a bicikli… annak a szimbóluma, hogy bár napokkal, vagy hetekkel azelőtt elköltöztem a „közös” házunkból, amit igazán sosem éreztem a magaménak, mégis akkor zárult le igazán az egész, amikor a biciklim is „hazatért”.

Csetnegi László

(kezdőkép: Unsplash)