Kiégett, kiszáradt napraforgók sorakoznak a löszös-poros (föld)út mellett;

a fejüket úgy hajtják le, mintha temetési gyászbeszédet hallgatnának: a szél nem jár, de ha majd feléled, talán elsuttogja nekik a nyárnak szánt búcsúzó szavakat.

A napraforgótábla mögött keskeny erdősáv, onnan nem messze pedig a Duna. A folyó fölött a láthatár világosabb kék, szinte fehér; mintha reggeli pára úszna a víz felett: az ég pillantása átugorja a fasor csíkját, ahogy egy kék szemű lány néz rád a szemüvege fölött.

Kacér tekintet, akár a facebookon látott fotókon, ahol a képernyőn át dobja rád csábító pillantását;

szexi ruhákban pózol, és úgy tűnik,
mintha sokat mutatna magából,
miközben nagyon is keveset.

Akár a szeptember, a Szűz hava: a gyümölcsök színes, megkapó húsa feszül a héj alatt, mint egy kecses váll bújik ki a ruha kivágásából.

Neked szól, vagy másnak?

Mindenki azt hiheti, éppen ő a kiválasztott, pedig az üzenet csak egy valakinek szól.
Talán éppen annak, aki képtelen meghallani.

Csetnegi László

(kezdőkép: Unsplash)