Megvárom, amíg a teherautó átmegy előttem a kis szervizúton, csak utána lépkedek át a közön. Egy pillanatra még érzem a jármű melegét a nyári reggelben.
Mintha egy nagyobb kályhába egy kisebb kályhát tennél.
A jól ismert pékség előtt megyek el, ahol megértettem, hogy a házasságomnak vége.
Egyetlen pillanatba sűrűsödött minden. A lány (korábbi szomszédunk), amikor a visszajárót adta, egy másodpercre a kezében tartotta a kezemet. Egy jóleső érintés, egy bensőséges momentum, amit életlen késsel hasítottunk ki a szomorúan múló percek szövetéből…
Abban a pici érintésben sokkal több kedvesség volt,
mint bármiben, amit abban az időszakban kaptam a feleségemtől.
Akkoriban kezdtek megszűnni a közös mosolygós képek a pesti útjainkról, a kirándulásokról, színházról, moziról… Egy kollégám kérdezte is: „-Nem láttam rólatok új fotókat, minden rendben?”
Ráérzett a lényegre.
Naponta látok „mosolygós” képeket párokról, akikről tudom,
hogy a valóság korántsem ilyen felhőtlen…
Na, de semmi baj, a közösségi háló az első, a valóság a második! A facebook, insta mint egy alternatív valóság működik, ahol minden szép és jó, mindig süt a nap és mindenki halálosan szerelmes.
Mindeközben egy-egy berúgás alkalmával a menyasszony/vőlegény/férj/feleség/pasi/csaj egyszer csak máshol ébred.
„Majd a részegségre kenjük, Nem lélek volt, csak hús” –
ahogy Péterfy Bori dalában van.
Nem tudom, ki hogy van vele, de mindig is gyűlöltem a tettetést:
nyilván nem kell a gondjaidat egy másik ember arcába nyomni,
de annak sem látom sok értelmét, hogy kifelé mást mutatsz.
Ez olyan, mint mikor a cica kaparja az almot: egy időre megoldás, nincs szem előtt, de
ha nem teszel semmit, egy idő után nagyon büdös lesz.
Emlékszel a „Hazudj, ha tudsz!” sorozatra, amikor fényképeken mutogatták a hamis mosolyokat? Szerinted, ha végigpörgetnének a facebookon, mit mondanának?
Csetnegi László
(kezdőkép: Unsplash)
