Sosem szeretted a tömött metrókat. De hát ki szereti őket? És ez most nagyon tömött. Nem kellett volna épp a munkaidő végén elindulnod, de nem gondoltál erre, eszedbe se jutott.
Olyan gyakran túlórázol, mióta a minden bizonnyal dicsőbb és szebb jövő érdekében addig-addig szervezték át, költöztették ide-oda és optimalizálták annyiszor a főosztályotokat, hogy most ugyanott és ugyanazt csináljátok, csak harmadannyian, szóval olyan gyakran túlórázol, hogy a szavak és kifejezések, miszerint munkaidő és munkaidő vége és munkaidő utáni csúcsforgalom, elvesztették számodra a jelentésüket.
De nem akarsz most a munkahelyi túlterheltségen, a 12-14 órás műszakokon bosszankodni, elég a tömegen. A kocsi végében állsz, szinte lebegsz, lábaid alig érnek földet, a kapaszkodó a köldökzsinórod a talpon maradáshoz. Az öltönyöd feszül a válladon, sajnos a hasadon is, újra futni kellene. Veled szemben közös fülhallgatón lógó barátnők, mellettük egy srác korcsolyával, egy másik rasztasapkában, utóbbi az aluljárókat étvágygerjesztő illatokba burkoló sütödék zacskójából majszol valamit.
Tovább nem tudsz nézelődni, a metró nagyot ránt, félig oldalra fordulva esel neki az ablaknak, a karoddal próbálod tartani magad. Ügyetlen, suta kis mozdulat ez, pláne, hogy nem is lenne helyed elesni, de a reflexek legyőzik a gondolatokat.
Ekkor látod meg őt. Hű, milyen szép!
A következő kocsiban áll, vagyis préselődik szintén az ablakhoz. Barna a szeme, ez az első, amit rögzít az agyad. Mármint azok után, hogy hű, milyen szép. A szemedtől mintha lelassítva jutna el a kép az agyadig, az idegpályák szélén megáll a képzelet, jut eszedbe valami dalszöveg.
Most látod először, de olyan, mintha mindig ezt az arcot láttad volna.
Barna szem. Barna haj. Fehér bőr, keskeny száj. Sötét kabát, a gallér felhajtva. A tenyerei az üvegen, jegygyűrű nincs a kezén, mondjuk nem is néz ki annyi idősnek, hogy házas legyen, de hát mennyi idős kortól kellene annyi idősnek kinéznie valakinek?
Mosolyog.
Kíváncsi mosoly ez, érdeklődő és kezdeményező egyszerre, félrehúzott szájjal, mosolygödör a szája a szélén. Szemtől szemben vagytok egymással, ha kinyújtanád a kezedet, hozzá is érhetnél. Már ha nem lenne köztetek a mindent elválasztó űr, amiben a minden ti ketten vagytok, az űr pedig a két felújított orosz metrókocsi között lévő, a biztonságos működéshez szükséges és indokolt távolság. Rámosolyogsz te is, a szemei összeszűkülnek. Ezt biztatásnak veszed, pedig te az a típus vagy, a barátaid és minden korábbi barátnőd szerint is, aki nem a külsejével, hanem a szövegével hat a lányokra.
Cikáznak a gondolataid. Hogy beszélni kell vele, mindenképp. Hogy ki tudja, meddig utazik. Hogy miért nem tanultál meg jelnyelven. Hogy hülye vagy, valószínűleg a lány sem tud jelnyelven. Hogy kellene egy app, ami leolvassa a közelben lévő mobilok számait. Hogy de honnan tudnád a sok számból, melyik az övé. Hogy mindent elkezdenéd megcsörgetni. Hogy integethetnél, hogy de akkor olyan lennél, mint egy valóságshow-ba beszavazott pojáca.
Ő még mindig mosolyog, érezhetően akar valamit ez a mosoly, szinte zavarba ejtően akar.
Végre beugrik egy működőképes ötlet. Előrehajolsz, hogy az ablakra lehelj, majd belerajzolj egy szmájlit, hogy lássa, laza vagy, laza és kreatív. De épp ekkor rándul meg ismét a metró, és persze megint a rossz irányban állsz, ismét hátrabillensz. Neki a mögötted állónak, papírzacskó zörög, valami szétkenődik a zakódon, nem akarsz belegondolni, ketchup-e, vagy tejfölös darált sonkás szósz, esetleg májkrém-e, amitől úgy néz ki majd a zakód, mint egy adag kutyaszart kentek volna rá.
A metró még egyet zökken, majd leáll. Hamarosan hangszórón érkezik az ukáz: gyalog kell kijutni alagúton a következő állomásig. Máskor kiakadnál ezen, most felvillanyoz, így végül is ugyanaddig jöttetek. Fél szemmel a szomszéd kocsit figyelve nyomulsz az ajtóhoz, az elsők között szállsz le, de megbotlasz a nagy igyekezetben, a táskád után kapsz, térdre esel, ismét szerencsétlennek érzed magad. De ahogy felnézel, a lány még mindig ott áll, és még mindig kedvesen mosolyog – csak a szeme, az olyan furcsa.
Nem feléd néz, hanem föléd. És akkor ellép melletted a rasztás srác, ő is mosolyog.
– A következő megállóig? – kérdezi a lány.
– Szerintem egyfelé megyünk – mondja a srác, és eldobja a pékség zacskóját.
Az összegyűrt, üres papír előtted landol a földön, piros ketchupfoltjainak a társai, egész biztos vagy benne, a kabátodat díszítik. Még hallod, ahogy bemutatkoznak, látod, ahogy elindulnak, majd elnyeli őket a tömeg.
Sosem szeretted a tömött metrókat. De hát ki szereti őket?