Tudom-tudom, az élet nehéz, de igazából az akkor sem lesz könnyebb, ha lehajtott fejjel ballagunk, savanyú arccal, nemde?

Mikor valami csalódás ér minket, hajlamosak vagyunk úgy látni, hogy az egész világ ellenünk van. Az autós oktatók szokták mondani, hogy a tanuló vezetők azt hiszik, az egész forgalom az ő kárukat akarja, pedig nem…

Vasárnap délután egy szupermarketben fizettem a pénztárnál. Szép arcú, kissé kerekded alakú, fiatal lány volt a pénztáros. Felnézett rám, elmosolyodott, kissé még talán el is pirult, és gyorsan elkapta a tekintetét.

„Milyen édes! – gondoltam. – Tetszem neki.”

Válás, szakítás után hajlamosak vagyunk úgy érezni, nem csak annak az embernek nem kellünk, hanem igazából már senkinek sem fogunk soha többé, mert nem érünk semmit, lám, ez a kapcsolat is tönkre ment…

Egyszer egy gyönyörű lány barátom sírta el magát, miután egy nulla alak dobta, és azt hajtogatta, hogy ő egy semmi és hasonlók.

Nagyjából így éreztem én is magam az elmúlt hónapokban, de az ilyen és ehhez hasonló apró mosolyok, egy kacér szemvillanás után mindig kihúzom magam és azt gondolom:

„Azért mégis csak jóképű vagyok!” (Amúgy nem vagyok.)

Szóval ne féljetek mosolyogni, mert lehet, hogy éppen feldobjátok valakinek a napját.

Ahogy Gabriel García Marquez mondta:

„Sose felejts el mosolyogni! Még akkor sem, amikor szomorú vagy. Lehet, hogy valaki beleszeret a mosolyodba.”

Csetnegi László

(kezdőkép: pexels)