A résnyire elhúzott függönyön át bekukucskál kicsit az utca.
A villanyoszlopok világa sárgára festi az ablakra verődő esőcseppeket. Szemközt a kirakatok fölösleges, csábító fényei, mint kifestett arcok egy üres szobában.
Tehetetlen közlekedési lámpák villognak, sárga kérdéseket dobálva az égre, mint trónfosztott uralkodók: mikor lesz végre nappal, amikor ismét visszakapják hatalmukat, és ők irányíthatnak?
Az éjjel esőben meríti meg az utcát, mintha magányát szeretné lemosni. Úgy ázik minden a kopogó cseppek alatt, mint édesanyja fürdető kezeiben a csecsemő.
Kinyitnám az ablakot, de nem vagyok kíváncsi a külvilágra.
Összehúzom a függönyt, hogy még résnyire se tolakodhasson be az utcakép a szobába. Vajon tényleg ilyen egy Vízöntő?
Csetnegi László
(kezdőkép: Unsplash)