Minden itthon élőnek eszébe jut olykor a kérdés: vajon milyen az élet külföldön?

Magyarként családot alapítani kint, megélni, biztosan nehéz… Vagy könnyű.

De biztosan nagyon, nagyon más. 

Vannak-e olyan nehézségeik a kinti fiatal családosoknak, melyekkel itthon kevésbé találkozunk? Miben más kint az életük, mint amilyet itthon élhetnének? És végül, de nem utolsó sorban: hogyan érzik, jó döntés volt számukra a költözés?

Anikó, a két gyermekes magyar anyuka volt olyan kedves és megosztott velünk pár részletet hétköznapjaikról, kinti életükről. Ő lassan négy évvel ezelőtt, a magyar férjével együtt költözött ki Bécsbe. Gyermekeik már ott születtek.

 

Hol éltek most? Mi motivált a költözésre?

Körülbelül 3,5 éve élünk Ausztriában, Bécsben. Előtte mindketten multinál dolgoztunk, elég jó pozícióban, így 30 éves korunkra már komolyabb megtakarítással rendelkeztünk. Hitelünk nem volt, igaz, házunk se, albérletben laktunk.

Minket tehát nem az motivált, hogy külföldön ,,jól megszedjük magunkat”, épp ellenkezőleg. Tudtuk, hogy ha valaha az életben ki szeretnénk próbálni, milyen külföldön élni és érvényesülni, akkor arra most van a legjobb idő, biztos anyagi háttérrel és – egyelőre – gyerekek nélkül.

A kiköltözés sem egyik napról a másikra történt, azt megelőzte egyrészt a nyelvtanulás, másrészt az álláskeresés. Csak akkor jöttünk ki, amikor a férjemnek már volt munkahelye, így mi biztonsági játékosoknak számítunk, azt hiszem.

 

Hogyan látnak titeket az ,,őslakosok”?

Nem feltétlenül pozitív a kép. A nyelvi nehézségek miatt eleve – hogy is mondjam – kevésbé vesznek komolyan, kevesebb tudást és értelmet feltételeznek, pedig csak kifejezni nem tudom magam olyan választékosan. 

Néha bántó szembesülni azzal, kívülről milyennek látják a magyarokat. Például amikor az 1 éves kislányom fülbevalót kapott, az osztrák főbérlőnk közölte, hogy szerinte ez egy primitív szokás, hogy olyan emberek, akik úgymond kevésbé tehetősek, kilövetik a gyerekük fülét, hogy ezzel is mutassák, hogy ők bizony ezt megtehetik. Mi magyarok tudjuk, hogy a kislány fülbevalójának semmi köze az anyagi háttérhez.

Vagy amikor az egyébként német nyelvű oviból hoztam haza szintén a kislányom és a buszra várva magyarul kérdezgettem, mi volt aznap, egy középkorú férfi kioktatott, hogy németül beszéljek a gyerekkel, mert ez itt Ausztria és ha magyarul akarok beszélni, menjek haza Magyarországra.

 

Mi a legpozitívabb hozadéka annak, hogy kint éltek?

Nem igazán megfogható, de tényleg sokkal nyugodtabb az élet. Ez egyrészt azért van így, mert kevesebb az ismerős, a rokon és ezt nem nevezném jó dolognak. De valahogy mégis kevésbé stresszes az élet. Itt Ausztriában a legtöbb embernek fontos a saját egyéni jólléte, sportolnak, kirándulnak, kikapcsolódnak. Nem kell mindig rohanni, ezt azért jó tudni…

A másik szembeötlő különbség az, hogy az emberek jó része milyen kedves a gyerekekkel. Még a középiskolás korú gyerekek is rámosolyognak a kisebbekre, segítenek, átadják a helyet, ez már ebben a korban is teljesen egyértelmű számukra. A felnőttek szintén nagyon segítőkészek, láthatóan nem úgy tekintenek ránk, hogy na, megint jön az anyuka két potenciálisan üvöltő tökmaggal (tudom, otthon sem, de itt sosem).

 

Mik a legszembeötlőbb különbségek a gyerekvállalás- és nevelés terén? 

Az egész már a terhesség idején elkezdődik. Ausztriában ugyanis már a kiírt dátum előtt 2 hónappal tilos dolgozni. A terhesség utolsó hónapjában nemhogy szaporodnának a vizsgálatok, hanem konkrétan nincs. Majd találkozunk a szüléskor vagy a kiírt napon, ha addig mégse történne semmi (nyilván problémamentes terhesség esetén).

A szülés a lehető legtermészetesebben zajlik, választott orvos nincs, az ügyeletes szülésznő van jelen (persze pénzért lehet választott orvosunk és szülésznőnk is, de szerintem nincs rá szükség). Gátmetszés alapból nincs, az első gyereknél se, inkább repedjen, az még mindig jobb. Otthon ennek pont az ellenkezőjét hallottam.

Apuka végig bent lehet, és az első pár órában nem is zavarnak meg minket, nem veszik el egy pillanatra se a babát. Súlyt mérni, fürdetni ráér később is, ennyi idő alatt nem nő meg a gyerek (ezt a választ kaptam, amikor az első babámnál olyan 2-3 óra után megkérdeztem, nem kellene-e esetleg lemérni, meg hasonlók.

Már az ovi mini csoportjától kezdve (ami a bölcsinek felel meg) kötelező télen a síoverall és vízhatlan cipő, tavasztól őszig pedig a saraskodós vízhatlan kantáros nadrág, gumicsizma, fejvédő. Így kicsit egyszerűbb szabadba vinni a gyerekeket.

A gyerek születése után választani lehet, milyen hosszú ideig szeretnénk az itteni GYED-et kapni. Magyarul adott egy összeg, ezt lehet 12, 15, 20 vagy 30 hónapra elosztani (ha apuka is bevállal pár hónapot, akkor hosszabbak az időszakok). Én a 20 hónapos verziót választottam, de további 4 hónapot maradhatok még, igaz, akkor már juttatások nélkül.

A védőoltások hasonlóak, mint otthon, bár itt nincs BCG-oltás. A láz kezelése a legújabb divat szerinti, azaz folyamatosan mantrázzák, hogy a láz az jó, nem kell csökkenteni, csak 39 fok felett, ha a babának a közérzete se jó. Többször belefutottam abba, hogy említettem egy magyar gyógyszert, kenőcsöt, mire közölték, hogy jaj az már nagyon elavult és nem ajánlják (pl. boraxos popsikrém, Germastan a mellbimbóra – túl keserű az íze).

A gyerekeket itt nagyfokú önállóságra nevelik és arra, hogy tiszteljék és szeressék a természetet.

 

Mi jelenti számotokra a legnagyobb nehézséget? 

Az egyik a nyelv. Itt Bécsben az osztrák németnek is a helyi dialektusát beszélik, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy amikor kiköltöztünk, friss Goethe B2 középfokú nyelvvizsgával alig értettem a helyiek szavát. Elég sok időbe került, mire sikerült ehhez alkalmazkodni és addig is persze gátolt mindenfajta tevékenységben, hiszen ki akarna olyannal ismerkedni, dolgozni, aki azt se érti, mit beszélnek hozzá?
A másik dolog a kapcsolatok teljes hiánya és az ismerkedés nehézkessége.

Ez csak részben adódik a nyelvi sajátosságokból, a másik ok talán épp a kisgyerekes lét. Ahogy a férjem fogalmazott, előbb építs ki kapcsolatokat és utána vállalj gyereket, mert fordított sorrendben szinte reménytelen az ügy. Hozzáteszem, ez valószínűleg nagyvárosi sajátosság. A játszótéren például 5-ből 4-szer nem találkozom soha többet azzal az anyukával, akivel pont beszélgettem. Azért még dolgozunk rajta, nem reménytelen ügy és a helyi magyar közösség is sokat segít.

 

Hogyan viszonyulnak az otthoniak a döntésetekhez? Hogyan oldjátok meg a kapcsolattartást?

A teljes egyetértéstől kezdve a finoman megfogalmazott teljes elutasításig minden előfordult. A barátok jó része lelkes volt és fogadkozott (meg persze mi is), hogy majd jönnek sokszor látogatni, hiszen Bécs az nincs is messze, milyen jó, hogy lesz hol aludni. Ez az első gyerek születéséig működött, azóta szinte nullára redukálódott a látogatások száma.

Kisgyerekkel viszont mi is azon kaptuk magunkat, hogy hirtelen nincs hol aludjunk, legalábbis igen körülményessé vált a dolog. Ahogy itt egyre jobban berendezkedünk és egyenesbe kerülünk (lakás, munkahely, gyerekek), úgy válik a család egyre elfogadóbbá. Ehhez szerintem kellett az is, hogy gyakran hazalátogassunk, illetve direkt olyan lakást kerestünk, ahol van vendégszoba, így nyugodtan lehet jönni hozzánk unokázni, kikapcsolódni. A mindennapokban skype-on tartjuk a kapcsolatot, és szerintem ez elég jól működik is. Sokkal gyakrabban beszélgetünk, mint amikor még Budapesten dolgoztunk.

 

Végül, mit üzennél az otthoniaknak?

Azt, hogy nagyon becsüljék meg, hogy Magyarországon milyen áron lehet már házhoz jutni. És a TÚRÓ RUDIT is!