You are currently viewing A szívvel-lélekkel élő vidéki fogadós – interjú Csernus Imrével

A szívvel-lélekkel élő vidéki fogadós – interjú Csernus Imrével

  • Olvasási idő:olvasási idő: 12 perc
  • Bejegyzés kategória:#riport
  • Ezen hozzászólások közzététele: 0 hozzászólás

Dr. Csernus Imre.

Mindenkinek mond valamit ez a név.

Valaki szimpatizál vele, valakinek pedig ellenszenves. De az biztos, hogy mindenkinek van róla véleménye. Láthattuk, hallhattuk tévé- és rádióműsorokban, több könyvét is olvastuk (például az A nő-t vagy az A férfi-t).

Főorvosból, sztárdokiból azonban manapság

vidéki parasztnak aposztrofálja magát.

Meglepően kedves, mosolygós, szimpatikus ember, aki tök laza cuccban, sallangok nélkül besétált a Hadikba, puszival köszöntött minden ismerőst, majd kért egy limonádét és elkezdődött a várt beszélgetés. Semmi sztárallűr, semmi nagyképűség.

A harcos – Életrajz és lélekrajz az új, saját magáról szóló könyvének a címe. És hogy miért pont ez? –kérdezte többek között tőle Mörk Leonóra (író, újságíró) a könyvet bemutató sajtóreggelin.

„Nekem a harcos, az azt jelenti, aki a félelmekkel teli élethelyzeteit megoldja.

Életünk folyamán mindig ott vannak ilyen-olyan félelmek. De megfigyeltem, hogy a belső lazaság akkor alakul ki egy embernél, amikor a félelmeit tudja irányítani, és megoldani a különböző szituációkat.” –szólt a válasz.

Picit félve, de felkészülve vártam, hogy én kerüljek sorra az interjúvolók közt. Mivel több kérdésemre is válaszolt már az előzetes beszélgetésen, így rögtön a lényegre térhettem.

TB: A honlapodon olvastam, hogy „Ma ma van, egy újabb nap a bizonyításra.” Te most mit szeretnél bizonyítani?

CSI: Én már nem akarok bizonyítani semmit. Nem is ma van, hanem az itt és most van.

TB: Felszámoltad a magánpraxist. Miért döntöttél így? Elmúlt a szenvedély?

CSI: Lehet így is fogalmazni. Egyszerűen elfáradtam. 25 év volt…

 

Vidékre költözött, olyan dolgokat csinál, mint egy falusi ember. Nem áll távol tőle a kétkezi munka, hiszen gyerekkorában sokat dolgozott a földeken nagyszüleivel.

Az a fontos számára, hogy amit csinál, abban hisz-e. Hallgat a megérzéseire, az érzelmei szerint él. Reggelente előbb kel, mint a felesége, lefőzi a kotyogóssal a kávét, majd várja őt mosolyogva.

Túl az ötvenen (ami számára semmit nem jelent), elege lett a nagyvárossal járó nyűggel, amit az emberek sugároznak. Abszolút más területre evickélt, mint amit eddig csinált.

TB: Honnan jött a borszerelem?

CSI: Az már régóta, úgy tizenvalahány éve tart, akkor kezdtem el kóstolni bort. Akkoriban úgy beszéltek a témáról egy társaságban, olyan szavakkal, amiket én nem értettem. Magyarul beszéltek, de nem értettem. És akkor utánajártam, olvastam, kóstoltam sokat és elkezdtem megérezni. Ez tartott egy ideig, de manapság már a borral kapcsolatosan azt mondom: ízlik vagy nem ízlik. A vájtfülű véleményeket csak meghallgatom, de nem érdekelnek, meghagyom másoknak.

 

Napjainak nagy részét mostanság párjával noszvaji vendégházukban, a Csendülőben tölti, ahonnan a jó borok és a még jobb kávék sem hiányozhatnak.

Hétvégenként ő a pincér, mosogat, törölget, úgy, mint bárki más.

És élvezi nagyon.

Nem tudja meddig, előfordulhat, hogy egyszer már nem. Abban a pillanatban, amikor már nem tudják majd szenvedéllyel, szívvel-lélekkel csinálni, akkor feleségével bezárják a Csendülőt, továbbállnak. De a kávéfőzőt viszik magukkal…

 

TB: Túl vagy több kapcsolaton, házasságon. Milyen irányba vittek ezek? Milyen tapasztalatokat adnál át esetleg az embereknek, hiszen sokan vannak ilyen helyzetben…

CSI: Leírtam, ott van a könyvben!

TB: Olvassam el akkor?

CSI: Vagy nem… (Mosolyog.)

TB: Oké… De mégis, arra válaszolj kérlek, hogy lehet csinálni úgy, hogy ne boruljanak fel a szerepek?

CSI: A legtöbb ember azt hiszi, hogy ha kialakít egy kapcsolatot, akkor az ott vége, megvan. És a legtöbben azt gondolják, ha megvan a gyűrű, na akkor most már vége mindennek, innentől kezdve lehet rutinból tolni.

Abban a pillanatban, ahogy a tudatosság elveszítődik, kialakul a konformizmus és az unalom,

ott meg fog halni a kapcsolat. Csak idő kérdése…

Tehát, hogyha jön egy megérzés, hogy elkezdek eluralni a kapcsolatban egy adott szerepkört, uralkodóvá válok és ezt érzem és meg is fogalmazom, akkor megkérdezem a másikat: Te figyelj ide! Nem veszed észre, hogy domináns vagyok? Ez neked jó? Válasz: Hát persze, hogy jó, szívem, hát te oldasz meg helyettem mennyi mindent, hát hogyne lenne jó! Erre te: Tök jó, hogy neked jó, nekem nem jó! Azért nem jó, mert nem érezlek ilyenkor társamnak, hanem én vagyok a dominád. Én nem egy alá-fölérendeltségi viszonyban szeretnék lenni, mert elveszíted azt, ami egykor voltál – ez azt jelenti, hogy egyre kevésbé tisztellek, és ha meg nem tisztellek, akkor egy idő után fel fogom tenni magamban a kérdést: Akkor mit keresek veled?! Hát, így lehet csiszolni.

TB: Olvastam a könyvedben, hogy „aki az irányítást átadja, az anyagi szempontból kiszolgáltatott a másiknak”. A korábbi generációkban akkor rosszul csináltak mindent, hogy például a férj odaadta a feleségének (vagy fordítva) a fizetést, és az beosztotta?

CSI: Az a helyzet, hogy én inkább megfordítanám a dolgot: aki elfogadja, hogy ő egy olyan kapcsolatban szeretne élni, ami azt jelenti, hogy én támaszkodom a másikra, a másik támaszkodik rám, ketten alkotunk egy egészet és majd lesz valahogy. Ez addig működik, amíg az egyik ezt váratlanul meg nem unja, le nem lép, vagy meg nem hal. Ez addig működhet, úgy-ahogy. Persze rengeteg súrlódással, rengeteg háborúval és játszmával. Vagy: felteszem a kérdést, hogy én társkapcsolatban szeretnék-e élni? És a társkapcsolat lényege meg az, hogy… És akkor ennek megfelelően döntök. Ízlések és pofonok.

TB: Van, akinek arra van szüksége, hogy vezessék, hogy átadja az irányítást?

CSI: Hát igen, aki felelősséget nem vállal fontos dolgokért, aki nem látja, nem akarja átlátni azt, hogy valójában az édesanyja a fő irányító, éppen ezért az édesanyjához hasonló irányítót választ. Az irányítónak ez jó, mert tetszeleg egyedül ott fönn a csúcson, hogy ő a nagy királynő, anyakirálynő, és ennek így kell lenni.

Ha én elfogadom az alá-fölérendeltségi szerepkört, akkor az attól még működhet.

Az, hogy jó-e, az viszonylagos, mert az ilyen kapcsolatokban nagyon sok a keserűség és a frusztráció, és egyre inkább halmozódik az unalom, meg a rutin.

De előbb-utóbb valami kicsapja a biztosítékot.

 

TB: Érdekes, amit írtál a könyvedben egy helyen, hogy „mert ha ő teljesen rendben lenne, akkor érintetlenül hagyná bármilyen előadás párkapcsolati témában”. Van olyan, aki teljesen rendben van?

CSI: Hát, azok nem jönnek el…

TB: Biztos? Én rendben vagyok, mégis elmegyek, mert hajt a kíváncsiság.

CSI: Igen, de vannak, akik tegyük fel, már feladták. És akik már nem is kíváncsiak, azt mondják, ez jó így, ahogy van, minek változtatni erre a rövid kis időre…

TB: A bizonytalanságról is írsz. Aki bizonytalan, az fél a haláltól.

CSI: Nem így fogalmaznék. Aki bizonytalan, az valójában azért fél a haláltól, mert ott véget ér az az idő, amit ő a menekülésre fordított. És ott már nincs tovább. De igazából a halál előtti állapottól fél, mert a halál az egy végleges, ott nincs érzés.

De a halál előtti állapotban meg óhatatlanul van egy szummáció,

amikor ott molyol a saját agyában, érzi hogy meg fog halni,

és elkezd mérlegelni: mindent megtettem?

Aki úgy érzi, hogy nem, annak a haláltusa előtt jön az álmatlanság, a rossz alvás. Amikor megszűnik az a nyálcsorgató alvás, az már azt jelenti, hogy az életed valamely területén elkezdesz hazudni magadnak.

 

TB: A magabiztos ember ezzel szemben pedig a külső visszacsatolásoktól lesz az?

CSI: A magabiztosság, az a megfelelési kényszer szimbolikája, ami az állandó dicséret, ami csak ideig-óráig tartja szinten az elégedettségi szintet.

TB: Téged érdekel mások véleménye?

CSI: Hogyha én nem kérdezem, akkor nem.

TB: Ez mindig így volt?

CSI: Nem… Kialakult.

TB: Az előadásaidon még mindig azt a ledöngölős, kiabálós Csernus dokit láthatjuk? Szeretnél mély érzéseket kiváltani a közönségből?

CSI: Interaktívak az előadásaim, igen. Aki érzés nélkül él, az robot. Az az igazi, ha mélyek az érzések, nem? Én ilyen vagyok.

TB: Akihez odamész a közönség soraiból, és belekérdezel, úgy érzi, hogy ledöngölöd.

CSI: Ez már a sértett ego szimbolikája. Mert az ego menekül a fájdalmas dolgok hangos meghallása elől.

TB: A kávézóban nem szólítanak meg, amikor dolgozol, például ingyen terápiát akarva?

CSI: Ritkán, de azért igen. Azt gondolják, hogy mivel én mentem oda, majd könnyen-gyorsan megúszhatják. De én nem szoktam ilyesmibe belemenni.

TB: Vannak jövőbeni terveid, vagy nem tervezel?

CSI: Hogyha sikerülne ezek után is megtenni, megcsinálni, hogy szívvel-lélekkel éljek, az a tervem, mindenben.

 

Az interjú után őszintén bevallottam neki, hogy megváltozott bennem sok minden róla, amit eddig gondoltam. Erre ő lazán azt válaszolta: az csak a te fejedben létezett! 

És tényleg. Valóban mi döntjük el fejben, akár sztereotípiák alapján, hogy a másik ember milyen, közben meg nem is ismerjük… De ugyanilyen erővel a pozitív dolgokat is feltételezhetnénk, az mégiscsak kellemesebb lenne, nem?

Viszont a beszélgetésünk és a személyes tapasztalatom hatására ezer százalék, hogy megnézem magamnak idén nyáron a Csendülőt…

A helyet, amit a doki úgy aposztrofál, hogy ez egy kulturális fogadó. Ahol minden szék más, bazi nagy könyvespolc áll rendelkezésedre, ha épp olvasni akarsz, de kiállításokba és koncertekbe is belefuthatsz. A hely, ami a régi, klasszikus értelemben vett fogadó, ahova ha betér a vándor, akkor azt a napi egytálételt fogyaszthatja, amit Imre felesége készít, szeretettel. Nincs étlap, nincs csili-vili dizájn, „csak” egy hely, aminek a mottója: „A szívünk benne van. A tiéd is itt lehet.”

Szóval, Noszvaj (és talán Csernus doki is):

idén találkozunk!

Tomkó Bori

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?