You are currently viewing Marketingesből toszkán farmernő – interjú Iványi Orsolyával

Marketingesből toszkán farmernő – interjú Iványi Orsolyával

Marketinges, Pr-os vezető, cosmoplitan szingliből egyszercsak toszkán farmernő lett.

Ő Iványi Orsolya, akinek az élete mesébe illő.

Blogja (neverordinary.blog.hu) kapcsán ismerkedtünk meg, és amikor meghallottam a sztoriját, tudtam, hogy muszáj őt meginterjúvolnom.
Minden egyes szavát úgy hallgattam, hogy kedvem támadt nekem is felkerekedni az amúgy is imádott országomba.

TB: Mióta élsz Toszkánában? Előtte hol éltél?
IO: 2016 augusztusában költöztem ki 3 bőrönddel Toszkánába, miután megismerkedtem egy pasival a Randivonalon. Életem első felében eléggé óvatosan éltem, így aztán 42 évesen úgy éreztem, nincs mit veszítenem, egy hónappal a megismerkedés után feladtam mindent itthon és belevágtam a nagy kalandba.
Előtte három évet éltem Londonban, oda munka kapcsán vetett a sors, egy reklámügynökség regionális PR menedzsere voltam.


Magamtól sohasem költöztem volna Olaszországba, nem vagyok déli típus, nehezen is szokom az olaszok mentalitását, én sokkal fegyelmezettebb és szögletesebb vagyok.
Ezért is imádtam Londont, képes voltam például órákig sorban állni zokszó nélkül. Persze, lehet tanulni az olaszoktól, főleg azt, hogy te magad vagy a legfontosabb. Lehet, pont ezért sodort ide az élet, hogy ezt gyakoroljam?
Csak a pasim miatt költöztem ide.

TB: Láttad a Napsütötte Toszkána című filmet, mielőtt kimentél?
IO: És igen! Többször is megnéztem A napsütötte Toszkána című filmet,  – Diane Lane-t imádom – , pontosan olyan film, amiről szeretnél elhinni az ember, hogy van ilyen. Emlékszem, minden katicát ,,jelnek” vettem kapcsolatunk elején…

Mindenkinek más a ,,Toszkánája”, nekem inkább ez egy belső utazás, ami néha fájdalmas,

néha vicces, néha felemelő.

Vicces, mert sohasem gondoltam volna, hogy egyszer kommunikációs igazgatóból majd toszkán háziasszony leszek, de ha belegondolok a mostani fejemmel, százszor inkább ez vagyok, minthogy még mindig irodába járjak be, ott üljek napi 9-10 órát, ahogy egykor tettem.

Persze, akkor azt szerettem, és azt gondoltam, hogy majd valami corporate nagykutya leszek majd karrierem csúcsán. Nem lettem, persze még lehetek, az univerzum más irányba terelt.

Felemelő, mert megtanultam, hogy kizárólag egyetlen dolog fontos az életben:

ez pedig a boldogság, bármilyen banálisan hangzik.

Még ha nem is vesszük észre, minden pillanatban a boldogságot hajszoljuk.

Lehet jól fizető munkád, nagy házad, menő autód, drága ruháid, semmit sem ér,

ha esténként boldogtalanul alszol el.

És itt megjegyezném, mint a világ egykor legnagyobb szinglije, egyedül is lehetünk boldogok. És csak azért, hogy ne legyünk egyedül, nem kell akármilyen pasi.

Fájdalmas, mert nem mindig úgy történnek a dolgok, ahogy elképzeljük. Sőt, soha nem úgy történnek, ahogy elképzeljük.

A változás mindig fáj egy kicsit, amíg rá nem jövünk, hogy az a valami miért is történt pont úgy.

Ha üzennem kellene fiatalkori énemnek, akkor azt üzenném, hogy aggódj kevesebbet. Mindig lesz valahogy, és semmi sem tart örökké, és minden rossz is egyszer elmúlik. De ahhoz, hogy fejlődjünk, meg kell élni a mélységet is, nem csak a magasságot.

TB: Miről írsz a blogodban?
IO: Amikor elkezdtem a blogomat, Londonban laktam, így nyilvánvaló volt, hogy London lesz a fő csapásirány. Rengeteg izgalmas helyre vetődtem el, ezeket mind meg akartam osztani az olvasóimmal. Aztán amikor Toszkánában kötöttem ki, újra ki kellett találnom magamat, felépíteni az új személyes márkámat.

Addig voltam a marketinges, cosmopolitan szingli,

aztán hirtelen ott álltam egy toszkán birtok közepén…

Nem volt könnyű időszak az első egy év.

Mint amikor álmodozol arról, hogy amikor sok időd lesz, akkor megvalósítod magadat, és hirtelen ott van tengernyi idő és mégsem tudod, mihez kezdj magaddal. A pasim kezdte el mondogatni, hogy arról írjál, ami történik veled: 42 évesen elköltöztél (megint) egy új országba, egy emberhez, akit alig ismersz, feladtad az eddigi életed, próbálod megvalósítani az álmaidat, és még öregszel is.

Valahogy így jött a képbe, hogy arról kellene írni, hogy igenis 40 felett is van élet!

Lehet pasit találni, lehet új karriert építeni és lehet életmódot is váltani.

40 után kapunk még egy esélyt az élettől, hogy megmutassunk magunknak,

hogy igenis lehetünk még jó nők, és nem vagyunk láthatatlanok,

csak amit eddig készpénznek vettünk, azért sokkal jobban meg kell dolgozni.

Már nem lehet büntetlenül zabálni, mintha nem lenne holnap, le kell szokni az ivásról és dohányzásról és sokkal tudatosabban kell élni. Viszont sokkal lazábban is.

A bloggal az a célom, hogy inspiráljak. A saját sztorimmal, mások sztorijaival. A blogon például van egy rovat, ahol vállalkozó nőket interjúvolok, főleg 40 felett. Nagyon szeretnék ebből egy könyvet is kiadni, éppen szponzort keresek hozzá.
Aztán írom a saját regényemet is, a Toszkán Lávsztorit, azt mondják mindenkiben ott egy könyv, a saját élete.

A negyvenes, ötvenes nők el vannak hanyagolva, miért nem szólítja meg őket senki?

Miért nincsenek olyan magyar példaképeink, akik bevállalják az öregedést?

TB: Mivel foglalkozol kint, mivel telnek a napjaid?
IO: Egy átlagos napon 8-9 között kelek, lemegyek a konyhába és eltakarítom a pasim reggeli utáni romjait, majd én is megreggelizem, aztán ellátom a kutyát is.
Napközben pár órát dolgozom, jelenleg a Szent András Kastély marketingese vagyok, aztán szabadúszó újságíróként is tevékenykedem. Mind a ház, mind a birtok nagy, így sosem unatkozom, rákaptam a kertészkedésre, megtanultam traktort vezetni (a legjobb relaxációs munka a traktoros fűnyírás), elkezdtem főzni tanulni.

Mindketten itthon dolgozunk, így megvan az a luxus, hogy ha kedvünk szottyan,

akkor szabadnapot veszünk ki és például beautózunk Firenzébe kiállítást nézni.

Minden nap átbeszéljük a teendőket, szó szerint éjjel-nappal együtt vagyunk, és sose unjunk egymást.

TB: Ő az a nagybetűs IGAZI?
IO: Popper Péter azt mondja: „Az „Igazi” nem létezik. Nincsen. Sehol nem él valahol egy nő vagy egy férfi, aki az igazi, s akit csak meg kell találni. De aki szerencsés, élete során találkozhat két-három olyan emberrel, akiből lehetne „igazi”. De ehhez nagyon sok türelem, lemondás, megértés, háttérben maradás szükséges, ám végül kialakulhat egy olyan viszony, melyben a másik már nélkülözhetetlenül belecsiszolódott, vagyis igazivá vált.”

És valóban, az igaziért meg kell dolgozni, de megéri.

TB: Ha jól értem, akkor most minden kerek az életedben?
IO: Olyan nincsen, hogy minden tökéletes. Szeretünk idealisták lenni, de a helyzet az, hogy minden nap egy küzdelem, néha kisebb, néha nagyobb csatákat vívunk. Közben megpihenünk, és ilyenkor kell megsimogatni magunkat, hogy milyen jól bírjuk.

Mert hát erről szól az élet, nincs megállás, menni kell,

különben jön a depresszió, az elhízás, a betegség. Mind a testet, mind a szellemet dolgoztatni kell, így vagyunk felépítve, ha eltunyulunk, az a vég.

Ezért ne is álmodjuk a nyugdíjról!  A nyugdíj a halál.
Amikor nem találom a helyemet, akkor ezt a Feldmár András szöveget veszem elő:
„Manapság mindenki azt javasolja: dolgozz magadon és újra boldog leszel. Szerintem a környezeten kell dolgozni, olyat teremteni, amiben boldogok lehetünk. Dolgozhatunk magunkon akármennyit, ha rossz a környezet, amiben élünk. Dolgozhat magán akármennyit a jegesmedve is az állatkertben, soha nem lesz boldog.”

TB: Mit tanácsolsz annak, aki külföldre költözne?
IO: Azt, hogy menni kell. Legalább egyszer el kell menni, otthagyni a biztosat, kipróbálni az ismeretlent. Aztán ha nem jött össze, hazamenni és újrakezdeni.

Az élet rövid, és ha túl későn eszmélsz, már csak sopánkodni fogsz a kihagyott lehetőségeken.

TB: Mit mondanál annak, aki Toszkánába készül?
IO: Toszkánába évente 40 millióan jönnek, szóval kicsit zsúfolt mostanában! Turistaként isteni néhány hétre, itt lakni már más kérdés: bürokrácia, korrupció, munkanélküliség.

TB: Mik a terveid a jövőre nézve? (Tervezed-e bármikor is, hogy hazaköltözöl?)
IO: Nem tervezek. Az életem már kétszer is totálisan fejre állt, így megtanultam nem nagyon előre tervezni. Persze, vannak céljaim, de azok inkább saját magammal kapcsolatosak és nem attól függnek, hogy hol vagyok. Azt is megtanultam, hogy amúgy teljesen mindegy, hogy hol vagy, a problémáidat mindenhova viszed magaddal, így előbb-utóbb inkább érdemes velük szembenézni.
Az életemben soha semmi nem tartott tovább pár évnél, várom az új kalandokat!
2018 eddig nagyon jó év: sose gondoltam, hogy egyszer szőke leszek, idén megtörtént, és nagyon élvezem, 25 évnyi fekete után. Azt se gondoltam soha, hogy egyszer férjhez megyek, és tessék, ez is megvalósul az idén.

Én csak azt mondom: Soha ne becsüljük alá az univerzum hatalmát!

Tomkó Bori

 

 

 

Tetszett? Oszd meg mással is!

Vélemény, hozzászólás?