Volt már veled úgy, hogy autóvezetés közben történt valami váratlan, ijesztő helyzet vagy éppen baleset és utána nem mertél autóba ülni?
Vagy éppen megszerezted a jogosítványod, de nem vezettél sokáig, viszont egyre inkább azt érezted, jó lenne, de valami belül meggátolt?
Árvai Nóra egy komolyabb baleset után nem mert autóba ülni sokáig.
De ne szaladjunk ennyire előre…
Tomkó Bori: Mivel foglalkozol a mindennapokban?
Árvai Nóra: Klinikai egészségpszichológusként endometriózissal élő pácienseimmel dolgozom, tudománykommunikációs szakértőként könyvet és blogot írok, és a Debreceni Egyetemen végzem a PhD-mat orvosi jövőkutatóként.
T.B.: Mi történt veled azon a bizonyos napon?
Így foglalta össze a történteket Nóri a weboldalán:
Á.N.: „…elfehéredett ujjakkal markoltam a kormányt és teljes erőből nyomtam a féket, de már későn. Tudtam, hogy hibáztam, és az ütközés elkerülhetetlen lesz. Amikor olyan erővel ütött mellkason a légzsák, hogy a szétterjedő égető érzéstől azt éreztem, nem kapok levegőt, megfulladok.
Amikor kockásra lassítva láttam, hogy a szélvédő szétrobban, és apró szilánkjai fúródnak bele az arcomba, karomba. Amikor próbáltam megmozdítani az ujjaim, hogy eltöröljem a látásomat elhomályosító meleg piros kis patakot szememből, és rettegve igyekeztem kikémlelni a másik autóra oda, ahol sejtettem.
Az már biztos volt, hogy ha nagyon rossz bőrben is vagyok, ha minden légvétel egy forró késszúrással ér is fel, de élek. Akkor már csak egyetlen kérdés zakatolt a fejemben.
Feszülten figyeltem és szuggeráltam, hogy lássak valami mozgást vagy életjelet a másik autóból, amelyik ugyanolyan harmonika volt, mint az enyém. Az a pár másodperc, amíg abban a hitben voltam, hogy talán megöltem valakit, óráknak tűnt, és életem legfélelmetesebb másodpercei voltak.
Az autóbaleset után sokáig nem mertem autóba ülni, vezetni pedig pláne. Bár vettem egy autót, de szegény csak dísznek volt, néha nekiduráltam, magam, hogy nem lehetek ekkora lúzer, beleültem, beindítottam a motort… aztán kikapcsoltam, és csak sírtam, és újra éreztem azt a fojtogató érzést a mellkasomban, és láttam a szétrepedő szélvédőt, és hallottam a fékek csikorgását követő éles csattanást.”

Aztán történt valami. Hosszas vívódás után rájött Nóri, hogy ezt a belső csatát is csak ő tudja megvívni magával. Pszichológusként számtalanszor segített már másoknak, akiket szintén arra vezetett rá, hogy a saját börtönükből csak ők képesek kiszabadítani magukat.
És nála sem volt másképp. Viszont rádöbbent arra is, hogy a saját példáján keresztül tudna segíteni másoknak, akiket egy trauma szintén lebénított és félnek autót vezetni.
T.B.: Hogyan jöttél rá, hogy tanítani kellene a módszeredet?
Á.N.: Franciaországba tartottam autóval, az olasz autópályán haladtam. Verona magasságában úgy éreztem, jó lenne inni egy kávét. Kora délután volt, és feltűnt, hogy egy fiatal nő zokog az autójában, hátul egy hét-nyolc év körüli kisgyerekkel.
Nagyon megsajnáltam, mindenki elment csak mellette, én pedig, bár nem beszélek olaszul, valahogy vettem a bátorságot és bekopogtattam az ajtaján, adtam neki egy zsepit és megkérdeztem, mi a baj…
Szerencsére beszélt úgy-ahogy angolul, de egy kis angol-olasz keverék nyelven, olyan igazi sztereotip olasz módon gesztikulálva elmondta, hogy úgy egy órája majdnem balesetet szenvedett, az utolsó pillanatban kapta félre a kormányt, és azóta a torkában dobog a szíve, csak arra tud gondolni, hogy baj lesz, és ott ül az autóban a gyermeke… még 7 órányi út volt előtte, és képtelen volt elindulni.
Nem gondolkoztam, mennyire fogom tudni átadni, amit mondani akarok, egy olyan nyelven, amit nem beszélek, de belekezdtem, elmagyaráztam a DtD módszerének alapgyakorlatát a fiatal nőnek.
Csináltunk néhány stresszkezelő villámgyakorlatot is, akkor már nem sírt, sőt, halványan el is mosolyodott. Integettem utánuk, amikor útnak indultak, aztán bementem a kávémért. Olaszországban minden benzinkúton van növény tejes latte… nagyon jólesett.
Alig telt el a hét óra, éppen a kutyát sétáltattam egy tündéri kisvárosban egy mennyei vegán pizza elfogyasztása után, amikor pittyent a telefonom.
„Grazie mille. Sono arrivato, tutto è andato bene. Dovresti insegnarlo. Grazie!!!” – (Hálás köszönet! Megérkeztem, minden rendben volt az úton. Ezt tanítanod kellene. Köszönöm!)
Ő volt, aki először elültette a bogarat a fülembe azzal kapcsolatban, hogy a módszer, amit magamnak kidolgoztam, másoknak is hasznára válhat.

T.B.: És tényleg működik ezek szerint a Dare To Drive módszered…
Á.N.: Igen! Nagyon sokáig teszteltem és fejlesztettem a módszert, mielőtt megalkottam a kurzusokat.
Barátaim, ismerőseim, a kurzus teszt hallgatói mind-mind vezetnek már azóta, és a piacra lépés óta most kezdetek el jönni az első vásárlói visszajelzések is. Ez például a minap történt:
Nem vagyok rá büszke és nagyon nem örültem: az egyik cicámnak hasmenése volt, én pedig véletlenül bezártam a hálószobába. Oda nincs másoknak bejárásuk, ezért is csuktam be az ajtót.
Meg voltam róla győződve, hogy láttam a nappaliban a szekrény tetején, de nem… csak a rendelőbe mentem dolgozni, három óra múlva már jöttem is fel, és fura is volt, hogy nem szalad elém, ahogy szokott. Keservesen nyávogott- a hálószobából.
Akkor már tudtam, hogy ennek nem lesz jó vége, de egy halvány remény még volt bennem, amikor kiengedtem szegénykémet… és hát igen, megtörtént a baj. Az ágyam kellős közepén.
Minden ágyneműt azonnal kukáztam, így hamarosan újra útnak indultam, ezúttal autóval, mert paplant és ágynemű huzatokat akartam venni. Vettem is, éppen cipeltem, pakoltam be az autóba, amikor arra lettem figyelmes, hogy a parkolóban egy fiatal férfi ugrál az autója mellett. Vidám volt és energikus, mosolyognom kellett tőle.
Aztán észrevettem, hogy mielőtt beszáll az autójába, megsimogatja, alig észrevehetően, és odasuttog neki valamit… az autóba beszállva nem indult rögtön, lehunyta a szemét, kívülről csak úgy tűnt, pihen, de én ekkor már pontosan tudtam, mit csinál: a személyes, indulás előtti rutinját.
Első alkalommal szembesültem ezzel így, váratlanul. Iszonyúan meghatódtam, konkrétan a könnyeimet pislogtam vissza. Valószínűleg nagyon bámulhattam, mert amikor kinyitotta a szemét, egyenesen rám nézett.
A DtD kurzusok videóiban órákat látott beszélni, azonnal felismert, kiszállt az autójából, odajött, és csak annyit mondott: „Nahát, ezt nem hiszem el! Ilyen véletlent!”
Nem szokásom “idegen” férfiakat ölelgetni az utcán, de az egész jelenet annyit megható és annyira természetes volt, hogy azon kaptam magam, hogy megölelem a diákomat, aztán pedig hihetetlen büszkeséggel és örömmel nézek utána, ahogy vigyorogva elhajt.
T.B.: Mire vágysz most?
Á.N.: Iszonyú sok ilyet szeretnék még.
Rengeteg olyan embert, aki nemrég még otthon kuksolt, mert nem mert elindulni – szeretnék látni immár szabadon, önfeledtem, magabiztosan az utakon. Szeretnék sok-sok olyan felszabadult férfit és nőt, akik vidáman ugrálnak az autójuk mellett, akik szeretettel simogatják meg indulás előtt.
Van valami egészen különleges élmény abban, amikor látod, hogy a munkád valódi hatást gyakorol más emberek életére.
Ha neked is szorongást okoz az autóvezetés, akár baleset, akár más miatt, bátran keresd Nóra kurzusait a Dare to Drive-on! Találkozzunk odakint, az utakon!
Tomkó Bori
főszerkesztő
(A fotók Árvai Nóra tulajdonát képezik, felhasználásuk engedélyhez kötött.)