…és akkor, hajnali kettőkor, gondolataimba mélyedve arra riadtam, nem tudom, ki vagyok. A régi „különleges vagyok” érzést felváltotta a sekélyes és unalmas énem. Elvesztem.
Boldogság, együtt. Megdolgoztatva az ágy rugózata. Aztán újabb, közös vágy valami másra. Valaki másra. Az ágy rugói havonta egyszer, pontos időintervallumban biztosan dolgoznak.
Az életünk nagy részét a fejünkben éljük. Nem csak én, kicsit mindenki. Mindannyiunk fejében rengeteg gondolat száguldozik. Hatunk egymásra, önmagunkra.
Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Békésen sétáltam a csodás szibériai tavasznyitányban Pesten, amikor is a zebrán áthaladva megláttam az óriási hirdetőoszlop legfrissebb plakátját: Margitszigeti színpad – PUTYIN.
Befejezte a felolvasást, megvárta, amíg elül a taps. Ezután következtek az olvasói kérdések. Örült, hiszen szívesen mesélt magáról, arról, hogyan keletkeztek a történetei.
Megbírod, nem tart örökké, fel tudsz állni, ennél sokkal többet bírtak őseid, erős vagy, mert azt mondják, nem kapsz nagyobb terhet az élettől, amit ne tudnál elviselni.
Félek. Egész éjjel nem aludtam. Reggel próbáltam elfedni alapozóval a fekete karikákat. A hajamat szolidan összefogtam, kiválasztottam a legjobb ruhámat és bekészítettem még egy pótharisnyát is.