Csodák márpedig vannak
-Vajon az a maradék májacska több, mint fél kiló? – töprengett Éva hangosan a kisvárosi hentesüzlet pultja előtt.
-Pontosan 78 dekagramm, drága Hölgyem – válaszolta meglepő határozottsággal az idős eladó férfi. (tovább…)
-Vajon az a maradék májacska több, mint fél kiló? – töprengett Éva hangosan a kisvárosi hentesüzlet pultja előtt.
-Pontosan 78 dekagramm, drága Hölgyem – válaszolta meglepő határozottsággal az idős eladó férfi. (tovább…)
– Viszlát, kisasszony!
Kihajoltam a számítógép mögül, hogy megpillanthassam a hang forrását. Az irodaajtó előtt Polonkai bácsi vigyorgott, csatos táskáját a hóna alá szorítva, ódivatú kötött sapkáját most is mélyen a homlokába húzta. (tovább…)
A busz szokás szerint késett. Ritka alkalmak egyike, de aznap délután nem siettem. Elmaradt az edzés. Gyorsan átugrottam fejben a tényen, hogy körülöttem a megállóban, velem ellentétben mindenki szidta a sofőrt. Hát van, aki rohan, el kell fogadni. A szódás elbújhatott volna egyesek mellett. (tovább…)
Ritka meleg nyári éj volt. Még nem ütötte el ugyan az óra az éjfélt, de már közel járt hozzá. A nagymutató tétován fordult a 11-es számra és türelmesen várta, míg a másodpercek tovapörögnek. (tovább…)
Az ötvenpluszos, mások által csinosnak mondott nő tanácstalanul forgatta kezében a méretre készült gyógycipőjét, aminek hivatalos, kihordási ideje épp lejárt. (tovább…)
Kavics kavics hátán, száll a por, a hőmérséklet valahol 30 fok fölött tetőzik. Árnyék sehol, a nap pedig kíméletlen erősséggel süt. Koptatom a túracipőmet, bámulom a földet, izzadok, mint egy ló, közben pedig iszonyatosan fájnak a vállaim a közel 10 kilós túrazsáktól. Érzem, hogy gyűlik bennem a düh. Ismét. (tovább…)
A hirtelen feltépett hűtőajtón keresztül sárgán ömlött a fény a konyha komor kövére. A karácsony közeli késő délutáni szürkületben ez volt az egyetlen támpont. A fény rákúszott átfagyott lábfejére, kissé nedves zoknijára. Remegett. (tovább…)
Összébb húztam a mellkasomon a vállamra terített, lazán kötött, buggyos kardigánt. Anyámtól vettem kölcsön, és milyen jól jött. A templom ugyan kívülről csodásan pompázott a májusi napsütésben, de odabenn, az ódon falak között még hűvös volt a levegő; milyen isteni lesz ez majd a júliusi kánikulából bemenekülve, egy szombat délutáni misén. (tovább…)
Miből lesz a cserebogár? Pajorból, de most nem ilyen szakmai kvízkérdést akartam feltenni, hanem a saját példámon keresztül elgondolni, hogy vajon mi lesz a gyerekemből, ha megnő. Nyilván sose fogom kitalálni pontosan, de azért szórakoztató dolog elgondolkodni rajta, hogy mivé fog fejlődni egy másfél éves kislány. (tovább…)
Én vezettem, mégis minden olyan különös volt. Mint, amikor az ember kívülállóként szemléli a dolgokat. Csak történnek, és nem tehetünk ellenük semmit. (tovább…)
Micsoda forró július! Tíz év telt el azóta, hogy először randevúztunk itt, mintha ma lett volna. A bútorokat lecserélték, de az érzéseink ugyanolyanok, mint akkor. Ez a mi titkos világunk, távol férjtől, feleségtől, gyerekektől, kötelességektől.
Nagyapa mindaddig nem mutatott intenzívebb érdeklődést unokája iránt, amíg a fülébe nem jutott, hogy Gerda a napköziben mesélni szokott. Ezen annyira fellelkesült, hogy meghívta, a következő nyáron töltsön velük egy hetet a telkükön, mintha alkotótáborban lenne. (tovább…)
Elnyomom a mai utolsó cigarettacsikket az ablakpárkányon, és a gyújtómat a sportmelltartóm azon részébe süllyesztem, ahol a szivacsnak kéne lennie. Hosszan, vontatottan fújom ki az utolsó füstöt, igyekszem kiélvezni minden egyes aprócska pillanatát. (tovább…)
Aznap délután a lehulló szilvát szedtem egy vödörbe. A kertben több helyen is álltak szilvafák, de én a két nagy ringlót szerettem. A sárga ringlófa ágán hintát is készítettem, mert rendes hintám nem volt. A vastag kötelet apám műhelyében találtam, jó sokat dolgoztam vele, mire kibogoztam. Tele volt mindenféle csomókkal. Egy laposabb deszkát is kerítettem a sarokba támasztott maradék fákból, olyat, ami elég erősnek látszott, hogy megbírjon. (tovább…)
1940. június 6. volt, amikor megismertelek. Már tombolt a nyár, és te csodásan mutattál a piros ruhádban a bárpultnál. Rád nézem, te rám emelted szemed, éreztem, itt az igaz szerelem. (tovább…)
A parkban alig volt valaki, bár délután három is elmúlt.
Kérte, hogy kísérjem el. Hiába vettem elő a járókeretet, ő ragaszkodott a piros gombos botjához. Furcsálltam is egy pillanatra, mert azt csak ünnepekkor szokta elővenni, de nem szóltam. Ahogy megérkeztünk számolni kezdte a padokat. (tovább…)
Titkunk kötött össze minket, míg éveken át fáradhatatlanul raktam ki a kártyákat, újra, újra és újra, a leárnyékolt lámpás reszketeg fényében. (tovább…)
Levágta a pinceszagú, súlyos télikabátot a kanapéra, ahol ültem, aztán magát is ledobta mellém. Látom hogy könnyes a szeme, de tartja magát, nem sír. (tovább…)
Esteledett. Az asszony a konyhában meggyújtotta a lámpát, még egy pillantást vetett a sarokban játszadozó gyerekeire, majd az asztalra készítette a vacsorát. Várta a férjét. Várta? Rég volt már, mikor ezt a szót jó értelemben használta. Ekkor szinte kivágódott az ajtó. A férje jött haza, s szokás szerint bűzlött az alkoholtól. (tovább…)
November eleje volt. A zápor csak hullott alá a bús, sötét, esti fellegekből. A város a lassan végigsöprő sötétség beköszönte után kelt csak életre igazán. Kigyúltak a fények, a reklámplakátok, közlekedési lámpák, kirakatok sorra leheltek életet az esteledő városba. (tovább…)
„Nagyapa igazi gavallér volt. Amíg udvarolt nekem minden hétvégén a parkba jártunk. Karon fogott és egész délelőtt sétáltunk a fák alatt. Egyfolytában el akart kápráztatni, ezért sokat mesélt és én ámulva hallgattam a csodálatos történeteit. Persze mindketten tudtuk, hogy a fele se igaz annak, amit elmond, de én ezt sosem bántam.
Napsütéses kora tavaszi délután volt. Tökéletes idő volt a szabadban tartózkodni. A nap ezer ágra sütött, nem takarták el felhők a napot. Látszott, ahogy a nap milliónyi fénye táncot jár a virágokon, a fák levelein vagy épp a füvön.
Belépett a lakásba. Már a tágas előszobában levette a cipőjét, és mivel éhes volt, egyből a konyhába indult. Szétnézett a hűtőben, a szekrényekben, akad-e valami kedvére való. Talált szeletelt kenyeret, még majdnem tele volt a csomag, kivett kettőt, rákent egy kis vajat, levágott egy darabkát a sajtból. (tovább…)
1. Úgy volt, hogy külföldre mennek. Algírba. Anna édesapja a Külügyminisztériumban dolgozott. Anna nem nagyon értette, mi fog most velük történni. Ebből az egész kiköltözésből csak annyit fogott fel, hogy itt kell hagynia Petrát, Julit és Tomit, persze, Tomit, akivel együtt táncolt a népi együttesben.
Malvinka néni anya nagynénje volt, és kiismerhetetlen rendszerességgel, de mindig vasárnap délután jött el hozzánk rokonlátogatóba. Álmos vasárnap délutánokon, amikor apa „tunyuljunk!” felhívására belevetettük magunkat az édes semmittevésbe.
-Taxi ! Taxi ! – Üvöltöttem a Pályaudvaron, majd rájöttem, hogy akkor is elhalásszák előlem a járgányokat, ha elmebeteg módjára kiabálok. Pesten senki sem hallja. Itt csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani az emberek. A saját hangjukat.
Galešnjak, a szív alakú horvát sziget. A szerelem szigete. Tökéletes helyszín. Együtt érkeztünk nyaralni Zadarba a szüleivel. Már tegnap megkértem a kezét az apjától. Nagyon meghatódott. Azt mondta, nyolc év után boldogan fogad a vejének és áldását adta ránk.
Most nem az ébresztő dallamára ébredt. Valami kellemes bizsergés nem hagyta tovább aludni. Rutinból nyúlt át, de Bence már nem volt mellette. Kedden mindig hat órakor indul, hogy a reggeli csendben nyugodtan át tudja nézni a délelőtti műtétre váró betegek kórlapjait.
A fiatal férfi kiszállt a szürke furgonból, és ruganyos léptekkel a fehérre festett ház felé indult. Régen járt a szülői házban, de most úgy érezte, magára haragítaná az anyját, ha visszautasítaná a vacsorameghívást.
Mindent eldönt, milyen betűvel kezdődik az ember neve, gondolta V. akkor is, amikor megérkezett, és végignézett a többieken, akkor is, amikor már megéhezett, és elővette a szendvicsét, és most is, hogy már alig voltak vele páran a folyosón.
Még mindig szomorú volt a lány a tegnapi veszekedés után. A szeme alatti párnákat aggódva méregette a tükör előtt. „Hogy fogom magamat így kisminkelni? Jó idő van egyáltalán? Elég lesz a napszemüveg, úgyis csak cigiért kell leugrani, hál’ istennek!” és már lépett is gyorsan a cipőjébe, hogy hamar túl legyen az egész keserves műveleten, mert a legkevésbé szeretett volna most emberek közé menni.
Amikor meghallom a papírlapok szakadását, eltörik bennem valami. Teleírt levelek szállnak szerteszét a szobában. Az összes érzésem, minden gondolatom azokra van felírva. Ijesztő belegondolni, hogy egy pillanat alatt oda az egész.