Az ablak előtt állva néztem, ahogy a jégvirágok egymás után rajzolódtak ki az üvegen, koncentráltam, próbáltam a távolba nézni, de a hóvihartól már csak a kémények lassú, álmos füstjét láthattam.
Csak egy félig megálmodott álom voltál, amiből fel kellett ébrednem. Egy futó kaland, ami mégis sokkal többet adott, mint reméltem és sokkal-sokkal többet vett el mint vártam. Megadtam magam… nem neked, a saját érzéseimnek.
Lassan nyitom ki a szemeimet… előttem állsz. A parkban vagyunk, a mi parkunkban. Úgy fogsz kézen, mintha természetes lenne, mintha a kezemnek mindig is a kezedben lett volna a helye.
Vannak filmek, melyek – nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért, de hatással vannak ránk, valahányszor látjuk őket. Mindig más fog meg belőle, attól függően éppen milyen életciklusban vagyunk, vagy mire emlékszünk vissza, vagy mit látunk magunk körül.
36 éves vagyok. Feleség. Anya. Emellett pedig Nő, Ember, aki még mindig mer álmodni. Tele kétséggel, félelemmel, bizonytalansággal, önbizalomhiánnyal. (tovább…)