Mindig csak azt mondod: „Majd jövőre!” Vagy feltételeket szabsz: „Majd ha elég félretett pénzünk lesz!” A „Majd” feliratú vörös pecsét már évek óta letörölhetetlenül virít a homlokomon, mert újra és újra fejbe bélyegezel vele. De még meddig?
Köszönöm neked azt az első csókot, ami olyan mindent elsöprő volt, mint a filmekben és megannyi követte. Köszönöm neked a forró éjszakákat, amik oly rövidek voltak, ha együtt voltunk. Köszönöm neked az öleléseket, amikor olyan erősen magadhoz szorítottál, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Minden nap ugyanaz a rutin, mint a robotok. Felkelsz, lezuhanyzol, kis smink, némi tanakodás után kiválasztod a legalább három előre kikészített szett közül, amiben tündökölni fogsz.
Adott egy több sebből vérző, sok éve tartó látszatházasság. Rideg. Intimitás nélküli. A saját utadat járod. A munka-gyereknevelés-háztartás szürke mókuskerekét hajtod évek óta. Nem vagy már nő. Semmi nem vagy.
Újabb élményhaddal nőtt tapasztalataim puttonya. Érzések, zavaros képek hömpölyögnek bennem, és próbálok rendet tenni magamban. Elvileg, és gyakorlatilag is itthon ülök karanténban, nagyobbacska családommal, és igyekszem megugrani kisebb sikerrel az előttem tornyosuló akadályokat. (tovább…)
A komfortzóna nagyon jó dolog, biztonságos, kiszámítható, kényelmes. Nem kell benne küzdeni, nem ad különösebben sokat, de annak, aki ezt választja, nincs is rá szüksége.
-Nyisd ki magad, nyisd ki magad… Nyisd ki magad! Ezzel nem oldasz meg semmit, csak megbántasz embereket… Csak meggátolod, hogy beszélni lehessen veled! Mire jó ez? Nyisd ki magad!
Pár éve, december 31-én, amikor éjfélkor kortyoltam a pezsgőt és közben az ablakból a tűzijátékot néztem, megfogadtam valamit. Méghozzá azt, hogy a következő szilveszterkor már elvált nő leszek.