Szeretem ezt a falut.
Emlékszem, mikor a hóban jöttem haza a gyerekekkel… Első telünk volt a város után.
Gyerekek, babakocsi, fel a hegyre. Csúszott.
Egy hölgy a közelünkbe ért, lassított, majd minden felvezetés nélkül megkérdezte, hol fogja meg a babakocsit… Hazáig húzta, csak húzta. Én pedig toltam. Küzdöttünk. Búcsúzóul, míg továbbindult felfelé, egyszerűen csak ennyit mondott: nekem is van gyerekem. És már ment is. Jó, hogy nem várta meg, míg kiérnek a könnyeim.
Máskor, már nagy pocakkal, mentem ki, hogy elseperjem a leveleket a ház előtt. Kinyitottam a kaput: készen volt. Csak úgy, szó nélkül. Vagy eszembe jut, amikor a postaláda alatt várt egy viseltes kartondoboz, benne virággumók abból a fajtából, melyet úgy megcsodáltam a nyáron.
Üzenet, cetli sehol.
Vagy, mikor a férjemmel megpróbáltuk a hátsó telken kibillenteni azt az iszonyú nagy, beton virágládát, amelyiktől a fenyő már nem tudott rendesen nőni tovább…
Emlékszem a két férfira, akik beköszöntek. Nem ismerősök, ,,csak” itteniek. Köszönés, pár szó míg beengedik magukat a kiskapun, aztán ruhaujj feltűr, beleáll, feszít, emel. Egyetlen szó sem esett arról, hogy miért kell ezt, mért van ez itt vagy hogy mit kellene esetleg csinálni máskor, másképp – mint azt a városban már apróbb nehézségeknél is megkaptuk. Itt valahogy csak segítenek, ember az embernek.
És itt kérem, én asszony lettem, ez egycsapásra kiderült: titulusom többé nem csak az XY felesége, vagy az a ,,kis nő”, vagy a 15. szomszéd és sorolhatnám. Hanem ennek az embernek az asszonya, akik itteniek.
Micsoda különbség! Természetesen már nem volt helyem a beton mellett, ez olyan egyértelművé vált egy pillanat alatt, hogy meg sem próbáltam a közelébe menni újra. Megváltozott helyzetemet (akkor először) felismerve mit is tehettem volna? Kis téblábolás után beszaladtam kávéért, sörért, szilváért. Aztán a dolgukba nem beleszólva csak néztem, ahogy az a két másik ember segít az én emberemnek.
Megérkeztünk.