Nem is olyan rég még nem csak egy elképzelés voltunk. Hanem a valóság. Vagy legalábbis valamiféle fantázia, álomkép, amit mindenen át szerettem volna továbbra is életben tartani.
Fehér ruhájának apró csillogó virágdíszei meg-megcsillannak a nap fényében, barna haja loknikban omlik vállára. Szemében a kékség, mint a türkiz tenger, nyugalmat áraszt, semmi jele annak, hogy izgulna.
Nem láttam semmi különöset magamban. Hajam barna, arcom napfény-ragyogás, ha az új srác, aki talán “Igazinak” tűnik “ismeretlenül jókat” mond rólam. Szerinte ÉN vagyok, hogy lehet akkor ismeretlen.
Többször csalódtam barátnőkben, mint a férfiakban. Vannak a rossz barátnők, megismered őket: többnyire egyedül élnek, vagy felszínes kapcsolataik között vergődnek, mindig más a hibás (ők sosem), mindig szebbek és jobbak nálad, de mégis az kell nekik, ami a tiéd.
Köszönöm neked azt az első csókot, ami olyan mindent elsöprő volt, mint a filmekben és megannyi követte. Köszönöm neked a forró éjszakákat, amik oly rövidek voltak, ha együtt voltunk. Köszönöm neked az öleléseket, amikor olyan erősen magadhoz szorítottál, hogy szinte levegőt sem kaptam.
Tudtam, eljön majd ez a nap is egyszer, hiszen csak pár utca választ el minket, de reméltem, hogy nem ilyen hamar, sőt ha a sors elég kegyes, akkor csak egy következő életben.
Vártalak. Olyan régóta, hogy már azt sem tudom megmondani, mióta. A sok kudarc után gyakran hittem azt, hogy biztos velem van a baj, hogy nem érdemlek egy normális társat.
Üzenetem érkezett. Harmadik este vártam, hogy válaszolj, tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz, de még az is hiányzott. Talán mert ilyenkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy gondolsz rám.
Kidobta a francba. Így. Szó szerint ez volt odaírva. Nemrég olvasott egy novellát, nagyon jó írás volt, egy megcsalt, elhagyott nőről, butácska szeretőről.
Sosem volt még ilyen nehéz, azt mondod látni akarsz, én pedig azt mondtam, nem találkozunk többet. Beleegyeztél, most mégis a veszteség hiányában felborítod az egyezséget és felkeresel.