Tisztán emlékszem arra a napra, mikor szerelmes lettem beléd. Már akkor tudtam, hogy számomra te vagy az igazi, és rajtad kívül nem kell senki más. Számomra az az egy év felért mindennel, de elveszítettelek és teljesen összetörtem.
Hetente pár óra boldogság, ennyi volt a miénk. Egy csendes zug, ahova még nem ette be magát a mindennapok gyötrelme. Egyfajta burok, ahol minden jól működött, ahol minden szép volt, ami megvédett mindentől.
Augusztus 15. A legszebb nap az életemben. 19 évvel ezelőtt ezen az estén a béka brekegéstől és a szúnyog zümmögéstől hangos folyóparton váltunk eggyé testileg és lelkileg.
Csak egy félig megálmodott álom voltál, amiből fel kellett ébrednem. Egy futó kaland, ami mégis sokkal többet adott, mint reméltem és sokkal-sokkal többet vett el mint vártam. Megadtam magam… nem neked, a saját érzéseimnek.
Hirtelen, villámcsapásként érkeztél az életembe és pont ilyen hirtelen jött, egyik pillanatról a másikra a felismerés, hogy mennyire passzolunk. Aztán az, hogy mennyire szeretlek…
Megállok és írni akarok neked! Írni akarok, hogy elmondjam, hogy szeretlek és, hogy nagyon hiányzol. Megnyitom a beszélgetést és rájövök, hogy most neked nem rám van szükséged.
-Hiányozni fog ez a róka-színű szoba. – mondtad. Elmosolyodok a jelző hallatán és a kezemet a fejem alá teszem. Felkönyökölsz és egyenesen az arcomba bámulsz.