Gönczi Erika grafikus, illusztrátor és a Pocok Péter kalandjai c. mesekönyvsorozat szerzője. Könyvei magyar és angol nyelven jelentek meg, itthon és külföldön.
Nem is olyan régen egy globálisan mindenkit érintő világjárvánnyal kellett szembenézned, és szinte időd se maradt, újabb aggasztó élethelyzet nehezíti a hétköznapokat.
Hadd ne veszítsük el egymást, legalább csak próbáljuk meg! Tudom, hogy mindig én vagyok, aki bonyolítja a dolgokat, de nem szeretnék az örök második lenni, a titokzatos lány, aki mellett kikapcsolsz és felszabadulsz, de mégiscsak ködös jelenség maradok, aki ritka módon elő bukkan az életedben… -írtam, de nem küldtem el soha.
Olyan táncba hívlak téged, amit most még a legvadabb álmaidban sem tudsz elképzelni. Ez a tánc tele van tűzzel, szenvedéllyel, lelki világokat megrengető viharokkal. Érezni annyit jelent: élni.
A Harcosok klubjában mondta Brad Pitt: „Amit birtokolsz, az birtokba vesz.” Nyilván ez egy lesarkított nézőpont, de ha belegondolsz, hogy a modernkori bálványimádásban a telefonunknak, autónknak, a tévénknek lassan már nevet is adunk, megsimogatjuk, becézgetjük, mint egy élő embert, holott egy egyszerű használati tárgyról beszélünk egy élőlény helyett, talán nem is túlzás a húsz (!!!!) évvel ezelőtti megjegyzés.
Antoine de Saint-Exupéry legismertebb regénye, A kis herceg (Le Petit Prince) 1943-ban jelent meg. Bár a történet az ajánlás szerint gyermekeknek íródott, a felnőttek számára is ugyanolyan fontos tartalommal és üzenettel bír.
Vannak filmek, melyek – nem tudjuk megmagyarázni, hogy miért, de hatással vannak ránk, valahányszor látjuk őket. Mindig más fog meg belőle, attól függően éppen milyen életciklusban vagyunk, vagy mire emlékszünk vissza, vagy mit látunk magunk körül.
A kislányok mind egytől egyig az esküvőjükről álmodoznak. Elképzelik, hogy milyen lesz a ruhájuk, a hajuk, milyen színű lesz a díszítés. Maguk mellé képzelnek egy szőke herceget, akinek kék a szeme.
Lomtalanítok. Kidobtuk már a nagy lim-lomokat, és mindent, amit gondosan elraktunk „még jó lesz valamire” felkiáltással az elmúlt tíz-húsz-harminc évben.
Játszunk, játszmázunk.Már az elején mindketten a jobbik arcunkat mutatjuk, és még semmit nem tudunk egymásról. Látunk számunkra csábító külső jegyeket, stílust, mosolyt, hajszínt, fazont, alakot.
A kökörcsineket figyelte a kertben. Mindig jókat nevetett magában bolyhos szárukon, szőrös szirmaikon. Mintha fura emlősállatkák lennének növényi testben, gondolta. Mintha a sors megtréfálta volna őket ezzel a nevetséges kinézettel.