Szerintem nem vagyok egyedül azzal, hogy olyan helyekre szeretek járni, ahol már várnak. Ahol nem csak egy vagyok a sok közül, hanem érzem, hogy fontos vagyok nekik.
Míg munkavállalóként a hivatalos, vállalati életben a karácsony az elmúlt időszak lezárásának és az elért eredmények értékelésének ünnepe, addig az év utolsó egy-másfél hete a pihenésről, regenerációról szól.
A stressz, vagyis az olyan helyzetek, amikor úgy érezzük, képtelenek vagyunk megküzdeni az elénk tornyosuló kihívással, ráadásul a veszteség lehetősége is feszültséget kelt bennünk, az életünk és a munkánk szerves része – ez a koronavírus-járvány kitörése óta fokozottan igaz.
Ugye te is többször érzed anyaként, hogy nem vagy mindig a topon, nem vagy mindig egyensúlyban? Hogy néha alább hagy a türelmed, vagy egyszerűen csak annyira kihelyezed minden másra fókuszod (mert mosni, főzni, takarítani és gyermeket nevelni is kell egyszerre), hogy magadra, a belsődre, az önbizalmadra nincs időd.
– Hosszú volt ez a hét – gondolta, miközben óvatosan bekanyarodott az ismerős vaskapun. Mindegyik kutya más szólamot csaholt, és a fejében a „Jégből vagyok” mellett, hallotta még a pénteki értékelés szigorú szavait is.
Még abból az időből ismerem Kapolcsot, amikor kisebb volt, csendesebb, amikor még csak próbálgatta szárnyait, és nem suhant olyan magasan és szélesen, mint manapság.