Itt ülök egyedül, már 5 éve lesz, hogy csak úgy elmentél. Beszélni se tudtunk, hiába vártalak vissza. Csend volt a kórházban, éjszaka volt. Vártalak nagyon.
Felrakom az arcomra utolsó mozdulatokkal azt a vörös rúzst, amit tudom, hogy annyira túlzónak találsz és húzod vele az agyam, pedig tudom, hogy imádod!
Lelkem minden rezdülésével akartalak téged. Nem számítottak félelmek, józan érvek, sokszor még a szemem előtt zajló jelenetek sem. Nem akartam észrevenni, hogy nem ugyanazt akarjuk.
Elmentél és hatalmas űrt hagytál magad mögött. Azt hittem, hogy az évek majd segítenek és szép lassan betömködöm ezt a feneketlennek tűnő lyukat emlékekkel, élményekkel, szeretettel és megbékéléssel.
Vannak éjszakák, amikor nem látogat meg az álommanó. Ilyenkor nem nehezülnek el a pilláim. Hosszú órákon keresztül virrasztok. Rád gondolok. Felidézem az arcod, a hangod.
Imádom a tavaszt. Számomra a legkedvesebb évszak. Szinte hallom, ahogyan pattannak a rügyek, a hosszú tél után utat tör a fagyos földből újrasarjadó élet.
Megpróbáltam minden lehetséges módon elmondani neked, hogy mennyire szenvedek a hiányodtól! Kedves voltam és cserfes, mint a kislányok mikor valami után nagyon sóvárognak.
-Hiányozni fog ez a róka-színű szoba. – mondtad. Elmosolyodok a jelző hallatán és a kezemet a fejem alá teszem. Felkönyökölsz és egyenesen az arcomba bámulsz.
Vannak napok, amikor jobban fáj, van amikor kevésbé. Sosem tudni, mikor múlik el igazán. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, de az érzés ugyanaz: minden megváltozott.