Talán a legtöbb embernek a sülő mézeskalács illata jelenti a karácsony közeledtét, vagy amikor a rádióban óránként az a Wham! dal szól. Én egészen máshonnan tudom.
Felrakom az arcomra utolsó mozdulatokkal azt a vörös rúzst, amit tudom, hogy annyira túlzónak találsz és húzod vele az agyam, pedig tudom, hogy imádod!
Késő éjjel van, megint álmatlanul forgolódom. Hallgatom az eső halk, monoton kopogását. Mióta elmentél, hogy külföldön találd meg a számításod, nem vagyok önmagam. Csak lézengek kedvetlenül, szomorúan.
Lomtalanítok. Kidobtuk már a nagy lim-lomokat, és mindent, amit gondosan elraktunk „még jó lesz valamire” felkiáltással az elmúlt tíz-húsz-harminc évben.