Szerelmünk napjai
1940. június 6. volt, amikor megismertelek. Már tombolt a nyár, és te csodásan mutattál a piros ruhádban a bárpultnál. Rád nézem, te rám emelted szemed, éreztem, itt az igaz szerelem. (tovább…)
1940. június 6. volt, amikor megismertelek. Már tombolt a nyár, és te csodásan mutattál a piros ruhádban a bárpultnál. Rád nézem, te rám emelted szemed, éreztem, itt az igaz szerelem. (tovább…)
A parkban alig volt valaki, bár délután három is elmúlt.
Kérte, hogy kísérjem el. Hiába vettem elő a járókeretet, ő ragaszkodott a piros gombos botjához. Furcsálltam is egy pillanatra, mert azt csak ünnepekkor szokta elővenni, de nem szóltam. Ahogy megérkeztünk számolni kezdte a padokat. (tovább…)
Titkunk kötött össze minket, míg éveken át fáradhatatlanul raktam ki a kártyákat, újra, újra és újra, a leárnyékolt lámpás reszketeg fényében. (tovább…)
Levágta a pinceszagú, súlyos télikabátot a kanapéra, ahol ültem, aztán magát is ledobta mellém. Látom hogy könnyes a szeme, de tartja magát, nem sír. (tovább…)
Esteledett. Az asszony a konyhában meggyújtotta a lámpát, még egy pillantást vetett a sarokban játszadozó gyerekeire, majd az asztalra készítette a vacsorát. Várta a férjét. Várta? Rég volt már, mikor ezt a szót jó értelemben használta. Ekkor szinte kivágódott az ajtó. A férje jött haza, s szokás szerint bűzlött az alkoholtól. (tovább…)
November eleje volt. A zápor csak hullott alá a bús, sötét, esti fellegekből. A város a lassan végigsöprő sötétség beköszönte után kelt csak életre igazán. Kigyúltak a fények, a reklámplakátok, közlekedési lámpák, kirakatok sorra leheltek életet az esteledő városba. (tovább…)
„Nagyapa igazi gavallér volt. Amíg udvarolt nekem minden hétvégén a parkba jártunk. Karon fogott és egész délelőtt sétáltunk a fák alatt. Egyfolytában el akart kápráztatni, ezért sokat mesélt és én ámulva hallgattam a csodálatos történeteit. Persze mindketten tudtuk, hogy a fele se igaz annak, amit elmond, de én ezt sosem bántam.
Napsütéses kora tavaszi délután volt. Tökéletes idő volt a szabadban tartózkodni. A nap ezer ágra sütött, nem takarták el felhők a napot. Látszott, ahogy a nap milliónyi fénye táncot jár a virágokon, a fák levelein vagy épp a füvön.
Belépett a lakásba. Már a tágas előszobában levette a cipőjét, és mivel éhes volt, egyből a konyhába indult. Szétnézett a hűtőben, a szekrényekben, akad-e valami kedvére való. Talált szeletelt kenyeret, még majdnem tele volt a csomag, kivett kettőt, rákent egy kis vajat, levágott egy darabkát a sajtból. (tovább…)
1. Úgy volt, hogy külföldre mennek. Algírba. Anna édesapja a Külügyminisztériumban dolgozott. Anna nem nagyon értette, mi fog most velük történni. Ebből az egész kiköltözésből csak annyit fogott fel, hogy itt kell hagynia Petrát, Julit és Tomit, persze, Tomit, akivel együtt táncolt a népi együttesben.
Malvinka néni anya nagynénje volt, és kiismerhetetlen rendszerességgel, de mindig vasárnap délután jött el hozzánk rokonlátogatóba. Álmos vasárnap délutánokon, amikor apa „tunyuljunk!” felhívására belevetettük magunkat az édes semmittevésbe.
-Taxi ! Taxi ! – Üvöltöttem a Pályaudvaron, majd rájöttem, hogy akkor is elhalásszák előlem a járgányokat, ha elmebeteg módjára kiabálok. Pesten senki sem hallja. Itt csak azt hallják meg, amit meg akarnak hallani az emberek. A saját hangjukat.
Galešnjak, a szív alakú horvát sziget. A szerelem szigete. Tökéletes helyszín. Együtt érkeztünk nyaralni Zadarba a szüleivel. Már tegnap megkértem a kezét az apjától. Nagyon meghatódott. Azt mondta, nyolc év után boldogan fogad a vejének és áldását adta ránk.
Most nem az ébresztő dallamára ébredt. Valami kellemes bizsergés nem hagyta tovább aludni. Rutinból nyúlt át, de Bence már nem volt mellette. Kedden mindig hat órakor indul, hogy a reggeli csendben nyugodtan át tudja nézni a délelőtti műtétre váró betegek kórlapjait.
A fiatal férfi kiszállt a szürke furgonból, és ruganyos léptekkel a fehérre festett ház felé indult. Régen járt a szülői házban, de most úgy érezte, magára haragítaná az anyját, ha visszautasítaná a vacsorameghívást.
Mindent eldönt, milyen betűvel kezdődik az ember neve, gondolta V. akkor is, amikor megérkezett, és végignézett a többieken, akkor is, amikor már megéhezett, és elővette a szendvicsét, és most is, hogy már alig voltak vele páran a folyosón.
Még mindig szomorú volt a lány a tegnapi veszekedés után. A szeme alatti párnákat aggódva méregette a tükör előtt. „Hogy fogom magamat így kisminkelni? Jó idő van egyáltalán? Elég lesz a napszemüveg, úgyis csak cigiért kell leugrani, hál’ istennek!” és már lépett is gyorsan a cipőjébe, hogy hamar túl legyen az egész keserves műveleten, mert a legkevésbé szeretett volna most emberek közé menni.
Amikor meghallom a papírlapok szakadását, eltörik bennem valami. Teleírt levelek szállnak szerteszét a szobában. Az összes érzésem, minden gondolatom azokra van felírva. Ijesztő belegondolni, hogy egy pillanat alatt oda az egész.
– És azt mondtam már, hogy mennyire szeretem a focit? – kérdezte a furcsa hacukába öltözött fiú ábrándosan buta vigyorral az arcán, miközben a lelátón olyan mozdulatokkal táncikált, mint aki menten bepisil.