Megannyi nélküled eltöltött magányos éjszaka, megannyi kiabálás, átkozódás, ki nem mondott sérelmek után ma újra a karjaidban tartottál. Ma újra úgy öleltél mintha egy percre sem váltunk volna el. (tovább…)
Megvárom, amíg a teherautó átmegy előttem a kis szervizúton, csak utána lépkedek át a közön. Egy pillanatra még érzem a jármű melegét a nyári reggelben.
…és akkor, hajnali kettőkor, gondolataimba mélyedve arra riadtam, nem tudom, ki vagyok. A régi “különleges vagyok” érzést felváltotta a sekélyes és unalmas énem. Elvesztem.
Boldogság, együtt. Megdolgoztatva az ágy rugózata. Aztán újabb, közös vágy valami másra. Valaki másra. Az ágy rugói havonta egyszer, pontos időintervallumban biztosan dolgoznak.
Az életünk nagy részét a fejünkben éljük. Nem csak én, kicsit mindenki. Mindannyiunk fejében rengeteg gondolat száguldozik. Hatunk egymásra, önmagunkra.
Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Befejezte a felolvasást, megvárta, amíg elül a taps. Ezután következtek az olvasói kérdések. Örült, hiszen szívesen mesélt magáról, arról, hogyan keletkeztek a történetei.