Felsős lett a gyerek. Mondhatni így már rutinos iskolakezdőnek számítok. Az összes „ide kell futni”, „ezt kell beszerezni”, a „kinőtte az ezt-azt” őrület után, kissé ”levegőt kifúj, és körbenéz” valóban egy kicsit lenyugszunk.
Amikor elkezdte szeptemberben csemetéd az óvodai tanévet, már akkor tudatosult benned, hogy ez az utolsó ilyen az életében. Aztán jött a suli választás.
Lassan itt a nyár vége, még annyi minden várhat ránk. Vannak ugyan rémhírek a suli kezdéssel kapcsolatban. Néhány ismerősöm tudja, hogy online suli lesz, van, aki tuti abban, hogy megkezdődik, van, aki a pedagógus sztrájk miatt 5 évi konzervkészletet halmozott már fel.
Én még emlékszem, „görbüljön, kisfiam, görbüljön!” – így engedett utamra az anyukám. Néha leszidott, mert tudta, lusta voltam és többre volnék képes. Sokszor mondta is, hogy „többre vagy képes, csak akarnod kellene! Nem az ötös kell, csak tudom, hogy te ennél többre vagy hivatott!”
A tavaszi online oktatásból szinte még magunkhoz sem tértünk és csak remélni tudtuk, hogy maradhat a hagyományos tantermi tanítás. Persze a vírus terjed, meg veszélyes, az tuti, de azért ha igazán a szívembe nézek, a gyerekeknek az iskolában a legjobb tanulni, nem anyával és apával.
Ha nem tudod ennek a fenti címnek mélyenszántó értelmét, akkor valószínű, hogy nagyon mázlista vagy, vagy nincsen gyermeked. Ugyanis a fent olvasott cím, egy komoly szülői beszélgetés mostanában.
Év elején reszkető gyomorral kísértem el a kisfiam a tanévnyitóra. Még apa is vett ki szabit aznapra.
Tisztán emlékszem, hogyan Csodacuki odaállt az apja mellé talpig ünneplőben és büszkén mosolygott, igazi apa-fia pillanat volt.
Emlékszem tavaly májusban halálra izgultam magam az első szülőin. Örömmel nyugtáztam, hogy a kisfiam az 1./a-ba került. Pont így szerettük volna. Izgatottan jegyzeteltem, hogy mi fog kelleni, első iskolás kezdő szülőként, és a maximalista szűz horoszkópjeggyel terhelten pislogtam.
Most, hogy mindenki távolságot tart, és kerüli a kapcsolatokat, csak most érzem igazán azt, hogy szükség van az emberi kapcsolatokra. Most még inkább szükség van arra, hogy kapcsolatban maradjunk egymással, mint bármikor ezelőtt.
Egyik este Bori kezdeményezésre könnyed megbeszélés vette kezdetét. A téma: készítsünk fotómontázst magunkról, egy figyelemfelkeltő mondattal, amivel otthon maradásra buzdítunk mindenkit.
Köztudott, hogy vannak azok az anyukák, akik mindig királyi többes számban beszélnek. Ilyeneket mondanak, hogy eszünk, iszunk, játszunk, sétálunk, kakilunk, a kedvencem a szopunk, azt hogy miért nem szopiznak, az nem értem, ők szopnak.
Egy zárt (balatoni település) csoportban, a minap a Balatonnal kapcsolatos környezet- és természetvédelmi aláírásgyűjtést osztottam meg. Szép számmal érkeztek like-ok, ám egy férfitől megkaptam, hogy ráugrok a politikai hisztériakeltésre.
Sokan várakoztunk a gyerekorvosnál. Köhögő, prüszkölő, síró gyerekek, akik többé-kevésbé türelmesek voltak, és akkor megérkeztek ők, a nagymama és az unokája.
Majdnem lefagyott ma reggel (is) a kezem, komolyan csak az tartotta némileg melegen, hogy a kisfiam fogta azt. Közben mosoly csempészte be magát az arcomra, és csillogó szemmel néztünk össze
Nem azt mondom, hogy éjjel-nappal, reggeltől estig mosolyogni kell, vagy kellene. De igenis, a mosolynak ereje van. Erről már sokat sokszor írtam, de most kicsit mást mesélek a témáról.
Nagyon meghatározó az első év a suliban. Igazság szerint minden év, hónap, nap nagyon meghatározó lehet egy gyermek életében, de valljuk be az iskolaérettség és az iskola megkezdése talán valóban az egyik legmeghatározóbb korszak. Úgy gondolom nemcsak a gyermek, de a család életében is.
Miért nem olyan, mint az elején? Miért romlott el minden? Miért pont velem történik mindez?
Most tedd a szívedre a kezed, és valld be! Hányszor tetted fel ezeket a kérdéseket (vagy valamelyikét) magadnak?
Sosem voltam nagyravágyó, bár kislányként királylány szerettem volna lenni, majd hatalmas királynő. Csak amolyan szolidan nagyravágyó típus voltam, na.
