Első városi évem elején még alig-alig tettem ki a lábam a lakásból. Szülőfalumban fűtetlen rekeszben éltünk, de testvéreimnek, és főleg anyánknak csodálatosan forró volt a pocakja. Összebújtunk, és senki se fázott.
Micsoda hálátlanság volt Anyutól! Pár nap alatt megszokta szobatisztaságomat, és egyre ritkábban emlegette, hogy én milyen rátermett vagyok. Tennem kellett valamit, hogy több dicséretet kapjak, így hát fellázadtam.
Azt mondják, a disznó okosságban felér a kutyával, csak ritkán adódik rá alkalma, hogy bebizonyítsa. Egyetértek, de hozzá kell tennem, hogy eme állítás a kutyákra nézvést ugyanolyan megtisztelő, mint fordítva. Bár szerintem a rangsorolásosdi egy kóros és káros emberi hóbort.
Talán nem várnád, hogy éppen én mondjak ilyet, de véleményem szerint a sertéshús fogyasztása kis mennyiségben nem egészségtelen. Néha én is kapok belőle egy keveset a pörköltszaftos tésztámra.
Malacvisítást hallani átütő erejű élmény, senki életéből nem maradhat ki! Amikor először hallod, rögtön ráismersz, és bevallod, hogy lelked mélyén azért valami enyhébb dologra számítottál.
Mielőtt meg-, illetve feltaláltuk volna a Cocamobilt, családom sokat agyalt a leginkább nekem való, röféletes közlekedési eszközön. Autóba nem szívesen ülök, mert hangos és büdös.
A gimnáziumban imádtam úszni már elsőben is. Végre egyedül lehettem a gondolataimmal, főleg a „biztos, hogy ennyire rettenetesnek kell lennie egy kémiaórának?” és a „szeret-nem szeret a Pisti” kérdéskörökben.
Több mint három hónapja éltem már Anyuékkal, amikor növekedésben lehagytam a macskát. Misu kandúrt még kamaszkorában golyótlanították, amitől megőrizte játékos gyermeki kedélyét, és elveszítette csavargás iránti vágyát.
Amikor szülőanyám, Panni koca bokszából kiemeltek, egy terményes zsákba dugtak, amit én határozottan elleneztem. Addigi gazdám a hóna alá csapott, és megpróbált úgy tartani, hogy ne sikerüljön gyomorszájon rúgnom, amíg Anyu le nem fényképez bennünket zsákostul. Viccesnek találta, hogy úgy visz haza engem egy fehér zsákban, mint egy batisztpólyás kisbabát.
A repülőgép mindig másokkal zuhan le. Hál’ istennek. Telitalálatuk is másoknak van a lottón. Hál’ is… akarom mondani, sajnos. Szokatlan házi kedvencekkel is azok feltűnősködnek leginkább, akik a magazinok lapjain láthatók, tehát szintén a „valaki más” kategóriájába tartoznak. Vagy mégsem?
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor ezt a táblát fotóztam és elneveztem „ágyún balettozni tilos”-nak. És sosem fogom elfelejteni azt a rákövetkező öt percet, amikor valaki a tiltás ellenére mégis megpróbálta.
Gimisként mindenkinek volt legalább egy tanára, aki láttán sarokcsattintóan vigyázzba vágta magát, és akit hangos „Jó napot kívánok, Tanár úr!” köszöntéssel üdvözölt.
Elindultam a cipőboltba, mert szükségem volt egy végtelenül egyszerű átmeneti tavaszi-őszi darabra, amibe csak úgy beleugrom, farmerhez és szoknyához is jó, magasabbnak tűnök benne, mint egy hobbit, remekül lehet benne vezetni, plusz zárt legyen, vízálló, semmiképpen ne velúr, ámde minimum nyolc centis sarokkal bírjon, ami vastagabb, mint egy nádszál, merthogy én nem vagyok az. (tovább…)
