A tanárok anyagi megbecsültségének kézzelfogható javítása jogos követelés, ebben ma minden józan magyar ember egyetért, akkor is így van ez, ha sokan polarizálni, politikai pártállás szerint széttörni akarják e kérdésben a társadalmat.
Amikor még gyermekvállalás előtt álltok, lehet, hogy felmerül bennetek a kérdés: gyerekünk lesz és akkor véget ér az életünk? Főként igaz ez, amikor egy közeli barátotoknak születik gyermeke és ti csak egy-két mozzanatot láttok a teljes valóságból.
Együtt vagytok már egy ideje és több mint jól érzed magad vele, fontos neked és úgy érzed, te is neki. Amikor kiejt bizonyos mondatokat a száján, valahogy mégsem tudsz hinni neki.
Szülőként biztos sokszor élsz át AHA pillanatokat a gyermeked, gyermekeid mellett, de vajon szoktál-e azon töprengeni mit is tanítanak neked ezek a kis lurkók?
Miért is kell mindig mindent jobban tudni? Megmondani a másiknak, mit hogyan kellene, mit hogyan illik? Egy ismerősöm posztja volt az, ami mélységesen elgondolkodtatott; miért is nem hagyjuk néha még panaszkodni is egymást, drága mamitársak?
„Láttad? A gyereke tíz perce ott fetreng a földön, taknya-nyála egybefolyik, úgy hisztizik. Nem igaz, hogy nem tud vele valamit kezdeni. Az enyém ilyet biztosan nem fog majd csinálni, az biztos!” – puffogtam megbotránkozva a barátnőmnek, miközben a kedvenc plázánkat róttuk.
Sosem értettem ezt a kötelező udvariaskodást a párkapcsolatokban. Vagyis hát értem én, és csinálom is szorgalmasan, mégis úgy vélem, sokkal kiszámíthatóbb lenne az élet, ha őszinték lennénk a másikkal.
Valaki néhány éve azt tanácsolta nekem, írjam le szilveszterkor, hogy mire vágyom és tegyem a párnám alá. Aludjak azon minden éjjel és meglátom: valóra válik, amit leírok.
