Lassan 33 éves vagyok, és 9 éve vagyunk házasok a férjemmel. Az esküvőnk óta már számos alkalommal megkaptuk a kérdést, és nem vagy még terhes? Mikor akartok babát? Hogyhogy nincs még babátok?
Folyékony arany mi jéghideg, mégis tüzes utóhatást kölcsönző. A pohár oldala tikkad, majd táncolva lecsorog egy pára csepp. Megnyalom ajkam, miután bele kortyoltam. Megállapítom, a legjobb pohár bor, amit ittam.
Annyira bámultam az új mobilt, ami a kirakat mögött kínálta magát, hogy az orrom hozzáért az üveghez. A sminkem halovány pöttyöt hagyott a kirakat díszített üvegén.
Elmentél, vagy ahogy te fogalmazol, csak nem jössz vissza. Úgy érzed, most ott jó neked, most erre van szükséged, most ott van dolgod, és még én sem tudtalak itt tartani.
Arról álmodsz, miszerint egy szép napon felhagyok vele és soha többé nem csinálom. Ne akard! Mert mikor eljön az a nap, és nem mondom ki, amit érzek, nem „hisztizek”, nem picsogok, az jelenti majd szerelmünk végének kezdetét.
Ma van a születésnapod! Bár találkozni nem tudtunk, de én már tavaly ilyenkor is, mikor megint meglepetés tortácskával vártál a saját szülinapomon, – és igen gyertya is volt – már akkor azt kívántam, ahogy elfújtam, hogy együtt öregedjünk meg.
Tisztán emlékszem arra a napra, mikor szerelmes lettem beléd. Már akkor tudtam, hogy számomra te vagy az igazi, és rajtad kívül nem kell senki más. Számomra az az egy év felért mindennel, de elveszítettelek és teljesen összetörtem.
Beléd szerettem. Nem kellett hozzá sok idő. Miért is kellett volna? Nem lehet nem szeretni a mosolyod, a hangod, az érintésed. A rendmániád, a humorod és a komolyságod. Valami furcsa, elvetemült módon még a mértéktelen egód és az érzéketlen megnyilvánulásaid is szerethetők számomra.
Vannak éjszakák, amikor nem látogat meg az álommanó. Ilyenkor nem nehezülnek el a pilláim. Hosszú órákon keresztül virrasztok. Rád gondolok. Felidézem az arcod, a hangod.
Ülök a tengerparton és a hullámokat nézem. Ha itt lennél…hmmm… De nem vagy itt. Egyedül figyelem, ahogy fodrozódik a tenger és közben a kavicsokat fürkészem, melyeket ki-be sodor a víz.
Van a világon egy hely, egy kis sziget Norvégiában, Sommaroy (Napsziget) a neve. Ott május 18-án feljön a nap és 69 napig nem megy le. Oda szeretnék veled elmenni, csak egyetlen napra, ami 69×24 órából áll.
Üzenetem érkezett. Harmadik este vártam, hogy válaszolj, tudtam, hogy üres és semmitmondó lesz, de még az is hiányzott. Talán mert ilyenkor abban az illúzióban ringathatom magam, hogy gondolsz rám.
Beszélgetni kezdtünk, egyre többet és többet, minden nappal egyre jobban közelebb éreztelek magamhoz. Szerettem veled lenni, de közben féltem, hogy elveszítem önmagamat, azt az erős nőt, akivé az évek során váltam.
Imádom a tavaszt. Számomra a legkedvesebb évszak. Szinte hallom, ahogyan pattannak a rügyek, a hosszú tél után utat tör a fagyos földből újrasarjadó élet.