Amikor a környezetünkben valaki gyászt vagy más nagyobb veszteséget él át (szakítás, abúzus, baleset, csalódás), bizonytalanul toporgunk körülötte, hogy hogyan viselkedjünk vele és mivel tudnánk megvigasztalni.
Ugyanolyan reggelnek indult, mint bármelyik másik. Kortyolta a kávéját kinézett a teraszon, látta a tengert mögötte a hegyeket, olyan nyugodt volt minden.
Annyira bámultam az új mobilt, ami a kirakat mögött kínálta magát, hogy az orrom hozzáért az üveghez. A sminkem halovány pöttyöt hagyott a kirakat díszített üvegén.
Azt mondani együtt érzek, olcsó naivitás volna. Egy asszony, ki földi útját férje nélkül folytatja olyan érzéseken megy át, amit átélni nem lehet. Akkor sem, ha te már egyszer átélted.
Soha nem láttam magam olyan szépnek, mint akkoriban. Majdnem 8 hónapos terhes voltam, a fodrásznál ültem, feszülős kék felső volt rajtam és imádtam minden kerek mintáját rajtam.
Sokáig nem voltam más, csak egy átlagos gyerek, éltem a kiskamaszok gondtalan életét. Próbálgattam a szárnyaimat és közben tudtam, vannak védőbástyáim, a szüleim.
…és megint megszűnt egy oldal és megint megszűnt egy csoport, ahol egy számomra értékes ember elmondta-elmesélte, hogy az ő tapasztalati szűrőjén keresztül, hogyan látja a világot.
Vannak napok, amikor jobban fáj, van amikor kevésbé. Sosem tudni, mikor múlik el igazán. Mindenki máshogy dolgozza fel a veszteséget, de az érzés ugyanaz: minden megváltozott.
