Léon, a mégsem annyira profi – Gondolatok Luc Besson születésnapja kapcsán

Nehéz őszintén boldog születésnapot kívánnom Luc Bessonnak.

Holott a Nagy Kékség című film a kamaszkorom meghatározó élménye volt, a félénk, elvarázsolt, más világból érkező Jaques-kal, aki egy azúrszínű, folyékony mesevilágban él, és olyan, mint egy angyal, csak éppen ő a víz alatt repül.

A csodálatos képvilágú (kékvilágú) filmet egy olyan fiúnak köszönhetjük, aki búvároktató szüleivel bejárta a világot, és maga is sokat volt víz alatt, míg nem szenvedett búvárbalesetet.

Besson csak utána fordult az írás, fotózás, majd rendezés felé. Szerettem ezt a filmet, a zenéjét is sokat hallgattam, mégis mintha már erre az alkotásra sem tudnék ugyanúgy nézni, mint azelőtt.

Mennyire választható le a művész a művéről?

A magánélet mocska milyen mértékben szennyezi be az alkotások makulátlanságát?

Nehéz kérdés, és akármennyire is szeretne objektív lenni az ember, tudatunkba beszivárog a privát tett. Betolakodik egy Michael Jackson-dal hallgatása közben vagy egy Schiele-, Picasso-kép nézegetése során.

És mi a helyzet Luc Bessonnal? Vajon el fogom tudni-e valaha különíteni a filmrendező cselekedeteit az általam oly sokra tartott filmjeitől?

Igaz, a francia rendőrség nemrég abbahagyta a nyomozást a rendező ügyében, nem tudták bizonyítani a szexuális erőszak vádját.

Fogadjuk el ezt tényként!

Igyekszem tehát én is úgy nézni az egyik kedvenc rendezőmre, ahogy eddig. De nem sikerül. Elkezdtem női karaktereire is másképpen tekinteni. Nőként, akinek fontos a méltósága. Nőként, aki szereti, ha egyenrangú partnerként tekintenek rá. Nőként, akinek két lánya van.

Az egyik kedvenc filmemet, a Léon, a profit néztem meg a minap újra. Emlékeztem Jean Réno és Natalie Portman zseniális kettősére, az abszurd, véres kis mesére, melyet sziporkázó játékkal adtak elő. Ismét megnéztem, és sajnos azt kell mondjam, rosszul lettem a képsoroktól.

Natalie Portman pont annyi idős volt a film forgatásának idején, mint az én nagyobbik lányom most. Borzalmas érzés volt őt figyelni a vásznon. Besson filmjét megvádolták azzal, hogy túlzottan lolitás, és talán nem véletlen, hogy a Lolita új verziójának szereplőválogatásakor is Natalie Portmanre gondoltak először, ám a szülei erre a szerepre már nemet mondtak.

Pedig szerintem nincs nagy különbség a kettő között. A kis Mathilda ugyan nem csókolózik Léon-nal, de amúgy olyan erős szexuális tárgyként van beállítva, hogy elhűltem. Kizárólag forró nadrágokba öltöztette Besson, mélyen dekoltált vagy átlátszó felsőket húzott rá, melyeken apró mellkezdeményei  folyton átderengtek.

Amikor pedig a kislány széttárt karral fekszik az ágyon (a jelenet, amikor közli Léon-nal, hogy szerelmes belé, és forróságot érez a gyomrában), és a meztelen hasát simogatja, egyre lejjebb csúsztatva az ujjait a bugyija felé, azt hittem, elhányom magam.

Mondhatnánk erre azt, hogy hiszen ez magas-művészet, és kiskamasszal rendelkező anya ne nézzen Besson-t, ha nem bírja.

De mondok erre én is valamit. Akár igazak a vádak Luc Besson ellen, akár nem, a filmjeiben szereplő nőalakok közötti hasonlóság mindenképpen elgondolkodtató. Keskeny csípő, lapos mellek, kislányos testalkat, kevéske ruha, nagy szemek, riadt, mégis delejesen szexuális tekintet.

 

Az erősnek titulált, bérgyilkosként vagy emberi fegyverként működő nőkarakterek valójában nem magabiztos, ön-azonos nők, inkább egy zavart kisgyerek, egy szűkölő vadállat és szent prostituált keverékei. Aki csak látszólag uralja a környezetét, valójában azonban őt igázzák le folyamatosan.

Nem tudom tehát, hogy a kilenc nő igazat állított-e vagy sem Luc Bessonnal kapcsolatban, a szexuális erőszak vádját illetően.

De egy biztos, a filmjei nem hazudnak az-ügyben, hogyan gondolkodik a nőkről.

Vagy legalábbis sok mindent elárulnak róla.

Finy Petra

Fotók: Pinterest

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük