A vásárlás életünk része. És sokunknak egy program is, ami egyedül is jó, de a barátnőkkel végezve igazi élmény is egyben. Mi pedig ezzel kapcsolatban is megmondjuk a tutit, ha esetleg valaki nem értené, mit is jelent shoppingolni…
Egy új nap vagy egy új hét új lehetőségeket is tartogat magában. Ahhoz, hogy el tudjuk érni a céljainkat, néha elég egy-két jól irányzott mondat, idézet vagy pár vicces sor… Most összeszedtük a kedvenc diétás mondásainkat nektek!
Egyik este Bori kezdeményezésre könnyed megbeszélés vette kezdetét. A téma: készítsünk fotómontázst magunkról, egy figyelemfelkeltő mondattal, amivel otthon maradásra buzdítunk mindenkit.
Nosza rajta, ne vacakoljunk, járjuk újra a harmadik osztályt! Kezdjük a tesivel, hiszen attól felpezsdül a vér, szuper lesz utána a szellemi teljesítmény. Lelkes vagyok, lobog a hajam, be a has, ki a mell, rendezd a légzésed, kisanyám!
Túl vagyunk a céges bulik és családlátogatások tornádóján, az ezeket követő romok – tűlevelek, konfettik és a zserbó minden maradékának – eltakarításán, és talán már pszichológusnál is voltunk, hogy a bennünket ért karácsonyi-újévi traumákat feldolgozzuk.
Első városi évem elején még alig-alig tettem ki a lábam a lakásból. Szülőfalumban fűtetlen rekeszben éltünk, de testvéreimnek, és főleg anyánknak csodálatosan forró volt a pocakja. Összebújtunk, és senki se fázott.
Mi történik akkor, ha két humorista összeáll, és egyesíti szellemi Jedi-erejét? Olyan hatással lesz ránk, hogy még egy sajton található luknak is azt mondjuk majd, én vagyok apád.
Amikor szülőanyám, Panni koca bokszából kiemeltek, egy terményes zsákba dugtak, amit én határozottan elleneztem. Addigi gazdám a hóna alá csapott, és megpróbált úgy tartani, hogy ne sikerüljön gyomorszájon rúgnom, amíg Anyu le nem fényképez bennünket zsákostul. Viccesnek találta, hogy úgy visz haza engem egy fehér zsákban, mint egy batisztpólyás kisbabát.
Óhatatlanul hat ránk az agresszív marketing, a mindent eladni időben – lehetőleg kétszer – tolakodó, tapintatlan borzalma. Hiába nem akarunk róla tudomást venni, beleivódik a tudatalattinkba, beszivárog a bőrünk alá, hajtva az időt és a pénzünket.
A repülőgép mindig másokkal zuhan le. Hál’ istennek. Telitalálatuk is másoknak van a lottón. Hál’ is… akarom mondani, sajnos. Szokatlan házi kedvencekkel is azok feltűnősködnek leginkább, akik a magazinok lapjain láthatók, tehát szintén a „valaki más” kategóriájába tartoznak. Vagy mégsem?
Valamikor réges-régen – több, mint 25 éve – az első autóm egy 18 éves, szentjánosbogár-zöld kispolák volt – az az igazi, játékautó jellegű, indító-bowdenes.
Sosem felejtem el a pillanatot, amikor ezt a táblát fotóztam és elneveztem „ágyún balettozni tilos”-nak. És sosem fogom elfelejteni azt a rákövetkező öt percet, amikor valaki a tiltás ellenére mégis megpróbálta.
Kezdjük ott, hogy lányos apáknak biztos, hogy megfordul a fejében, hogy ha kinyírják az első, lányuk körül legyeskedő pasit, talán nem jön több. Mivel mindenféle törvény szabályozza a megfelelő viselkedést, így ezzel csak gondolatban játszanak el, viszont felhasználható eszközként marad az elriasztás.
Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse a Facebookon, aki annyira tökéletes, hogy nincs is nála szuperebb a földön, a gyermekei annyira jólneveltek, hogy arra szavak sincsenek: minden megnyilvánulásuk olyan, mint egy plüssmaci lágy érintése, még akkor is, ha az verbális.
Két öreg a helyi boltban – ketten együtt simán 150 év felett lehetnek.
Egyikük egy szép fonott kosárral hadonászik, másikuk a micisapkáját csapkodja a tenyerébe és már szinte kiabálnak.
Nyaralok, hunyorogva-vigyorogva szemlélem, hogy az élet szép, és persze hallok mindent, többek között a mögöttem lévő napágyak sorából is egy karcos hangot. Folyamatosan nyomja.
Csörgött a csörgőóra, de már valamikor régebben. Mindenki visszaaludt: az anya és a két gyerek is, a családfő meg még nem ért haza az éjszakás műszakból.
Ez nem ér! Egész egyszerűen nem ér, hogy míg mi annak idején sután, rutintalanságunk minden bénaságával próbáltuk nem nagyon szétkenni a vastag, csillogó kék (vagy szénfekete) szemceruzát, addig a mai fiatalok úgy néznek ki, mint akiknek 16 éves korukra magánsminkesük van otthon!
Anya okos. Mantrázom. Csak, hogy emlékezzek rá, majd ha gyermekeim lesznek. De vajon hova raktam az általános iskolai ellenőrzőimet, mikor ezt bizonyítani is kellene valahogy?!
Elindultam a cipőboltba, mert szükségem volt egy végtelenül egyszerű átmeneti tavaszi-őszi darabra, amibe csak úgy beleugrom, farmerhez és szoknyához is jó, magasabbnak tűnök benne, mint egy hobbit, remekül lehet benne vezetni, plusz zárt legyen, vízálló, semmiképpen ne velúr, ámde minimum nyolc centis sarokkal bírjon, ami vastagabb, mint egy nádszál, merthogy én nem vagyok az. (tovább…)
Imádok rendezkedni az íróasztal fiókjaiban, csodás gyöngyszemeket szoktam találni. Most éppen ezt a szép levelet, amihez egy régebbi történetet kapcsolódik: