Egy anya, aki olyan életigenlésről ad tanúbizonyságot, ami nem csak követendő példa másoknak, hanem reménykeltő is.
Eddigi életem legnehezebb interjúját készítettem el. Feltétlenül szerettem volna, ha az olvasóink megismerik Mártit és az ő történetét.
Mert sokaknak ebben a rohanó világban megállító tábla lehet az ő története.
Amikor előzetesen üzeneteket váltottunk és a honlapján olvasottakból készültem az interjúra, már akkor patakzottak a könnyeim.
És amikor személyesen találkoztunk, akkor is csak egy darabig tudtam megállni könnyek nélkül a beszélgetést.
De vajon kell-e mindig tartani magunkat és visszafojtani a könnyeinket? Nem hinném…
Selmeczi Márta 3 gyermekes anyuka, gyásztanácsadó, mentálhigiénés szakember. De csak egy gyermeke él. Kettőt elveszített, ráadásul ugyanabban az évben.
Tomkó Bori: Márti, elmeséled, mi történt?
Selmeczi Márta: 2000 februárjában elvesztettem a kislányomat, majd 2000 júniusban a kisfiamat. A lányom 2, a fiam 4 éves volt. Ugyanaz volt a betegségük, egy anyagcsere probléma. Akkoriban azt mondták az orvosok, hogy 1:1 millióhoz az esélye, hogy találkozzon egy olyan férfi és nő, akiknek ugyan ott van génhibájuk. Mindkettőnknek van, de teljesen tünetmentesek voltunk.
A gyerekeknél hamar kiderült, hogy valami nincs rendben. A kisfiamnál eleinte azt mondták, hogy a fiúk lassabbak, lustábbak, nem kell aggódni. Amikor a kislányunk született, még nem tudtam, hogy már Fecónál is baj van.
Aztán később jöttek a tünetek: nem tudtak rendesen mozogni, nem ültek fel, nem jártak, nem beszéltek, csak cumisüvegből ettek. A lányomnak pedig pluszban szívbetegsége is volt.
1999-ben állították fel a diagnózist (akkorra már elváltam az apjuktól), addig hiába vittem őket bárhova, semmit nem tudtak mondani. Aztán egyszer egy vizeletvizsgálatból kiderült: Jávorfaszörp a betegségük.
Igen, jól hallod, ez a neve. Azért, mert a vizelet illata édeskés, erre a szörpre hasonlít.
T.B.: Ez gyógyíthatatlan betegség?
S.M.: Akkor az volt, de szerintem most is az. Hiszen 3 aminosav többet termel a kelleténél. Az életüket maximum egy picit lehetett volna meghosszabbítani, ha korábban kiderül, de meg nem gyógyultak volna.
Az akkori orvosok nagyon finoman, tapintatosan fogalmaztak, hogy
„Anyuka tudja, hogy nem sokáig élnek a gyermekek, ugye?”
De anyaként és kvázi előgyászban lévőként nem tudtam erre gondolni. A „nem sokáig fognak élni” az ugye jelenthetett 1-2 hónapot vagy 1-2 évet is. De nem gondoltam rá, hogy napokat jelenthet. Mentem és csináltam a dolgomat, hiszen ők 24 órás felügyeletet igényeltek.
T.B.: És mindezt egyedül csináltad végig?
S.M.: Igen, egyedül. Nagyon nehéz volt.
Szerencsére 2002-ben született egy egészséges nagylányom, aki most már felnőtt. Nála is elvégeztettem a vizsgálatot, de szerencsére ő nem beteg és nem is hordozó.
T.B.: Neki hogy mondtad el, hogy van még 2 testvére, akik sajnos már nem élnek?
S.M.: Csak később mondtam el. Anyai ösztönként jött és nem gyásztanácsadóként, hogy a megfelelő életkorban mondjam el. Azt, hogy Anyának ő a 3. gyermeke…
10-11 éves volt, amikor elmeséltem neki. Nagyon nehezen viselte. Az első gondolata az volt: Hú, Anya én szeretnék velük találkozni! Hol van az a Mennyország? Az igazságtalanság, hogy ő nem találkozhat a tesóival.
Amikor először beszélt erről, akkor nagyon fájt.
T.B.: Tudtál vele felhőtlenül foglalkozni, anyaként kiteljesedni?
S.M.: Szerintem azért is kezdtem bele az önismeretbe. Mert nehéz volt egy ölelés, egy puszi… Persze nyilván túlféltettem őt.
T.B.: Most hány százalékosnak érzed magad?
S.M.: Úgy 90-95-nek. Sokszor mondom a gyászcsoportok vezetése során, de az egyéni klienseknek is, hogy én boldog ember vagyok.
Azt tudom, hogy ők jó helyen vannak. Hosszú éveknek kellett eltelniük, mire az elengedés megtörtént.
Az önismeret segített a legtöbbet, illetve a szembenézés. 16 évig nem néztem vele szembe, nem kértem segítséget. Egy hosszú, mély tagadásban voltam.
T.B.: Az önismeretei munka után merre vezetett az utad?
S.M.: Sokáig a honvédségnél dolgoztam. Aztán coachként, majd gyászcsoport vezetőként végeztem. 2017-ben indítottam először gyászcsoportot. A katonaságot pedig sok év után otthagytam. Most már teljes állásban segítő szakember vagyok.
Amikor elindult a honlapom is, utána nem sokkal megkerestek tévétől is, hogy adjak interjút. Nagyon nehéz volt ország-világ előtt arról beszélni, hogy mi történt velem.
Féltem is, mert ugyan jó volt, hogy tudtam a segítő munkámról beszélni, de persze kijött belőlem a gyászoló anya is. A mai napig minden szereplés előtt izgulok. De ahogy elindultak a gyászcsoportok, úgy jöttek a visszajelzések is. Annyira meghatóak voltak és akkor tudtam: na, ezért érdemes csinálni.
A sok perinatális veszteség, szülő elvesztése, házastárs elvesztése, párkapcsolati szakítás elszenvedői valami életcélt kapnak. Nagyon szeretem azt a kifejezést használni, hogy ÉLETIGENLÉS.
Mert belehaltam, aztán tovább éltem. Mint egy poszttraumás növekedés,
megtanulsz ezzel a fájdalommal együttélni.
A gyász megmarad, nem leszünk már ugyanolyanok, mint a veszteség előtt. A veszteség megtanít sok mindenre. Arra, hogy értékeld, szeresd az életet. Hogy légy a jelenben. Tudj boldog lenni. Hogy örülj az apró dolgoknak. Hogy tudj hálás lenni.
T.B.: Mik a legfontosabb pillérek egy gyászmunka során szerinted?
S.M.: Először is az, hogy merjék megélni azt, hogy fáj. Nagyon sokan nem tudnak gyászolni. Természetesen függ ez attól is, hogy mit hoztunk otthonról, hogyan szocializálódtunk. De attól is, hogy milyen támogatást kap a jelenben: a kedvesétől, a családjától, munkahelyén. Hogy azt érezze, szeretik, biztonságban van, hogy ő kell valakinek.
Egy perinatális veszteségnél alapvetően a női identitásunk kérdőjeleződik meg, hogy nem sikerült az anyai szerepem. A közös munka során, ahogy dolgoznak magukon – akár anyaként vagy apaként -, a gyászukon, a kapcsolatukon idővel mentálisan is jobban lesznek és vállalják a második gyermeküket. Szinte elsők közt kapom meg az ultrahangos képet, hogy babát várnak.
T.B.: Sok gyászoló talál el hozzád?
S.M.: Igen. Sokan most már ajánlás útján. Sokszor kapom azt az érintettektől, hogy elolvasták a honlapomat és már akkor azt mondták, hogy ha én fel tudtam állni, akkor ebből lehet kiút, lehet teljes életet élni. Erőt adok nekik.
T.B.: A honlapod nagyon informatív. Ez nagyon fontos, mert mielőtt elmegy valaki hozzád, nyilván megnézi, hogy ki vagy…
S.M.: Sokszor tapasztalom, főleg a gyászcsoportokban, a bemutatkozó körnél, amikor elmondom, hogy én ki vagyok, hogy mi történt velem, akkor többen azt gondolják, az ő veszteségük az enyémhez képest semmi. De ez nem így van. Nem hasonlíthatjuk az egyik veszteséget a másikhoz. Fontos tudatosítani, hogy ez az ő veszteségük, az ő 100%-os veszteségük!
T.B.: Mit adhat egy gyászcsoport?
S.M.: Legfőképpen azt, hogy megtanulják újra szeretni az életet. Amikor elbúcsúzunk, addigra teljesen más emberekké válnak.
Amikor megjelent az első könyvem 2017-ben Búcsú a gyermekeimtől címmel, felhívott a kiadóból egy hölgy. Elmesélte, hogy van 3 gyermeke. És megköszönte, hogy megírtam ezt a könyvet, mert azóta még jobban értékeli őket. Többször átöleli, megsimogatja őket. És már nem biztos, hogy le fogja őket szidni, hogyha nem pakolnak el…
Nekem ezek jó visszacsatolások, hogy megéri ezt csinálnom.
Fontos, hogy lássuk meg a szürke hétköznapokban is az aznapi csodát.
Hogy szánjunk időt a gyermekünkre, párunkra, barátunkra. És legyünk érte hálásak.
A veszteséget megélt emberek, amikor már bűntudat nélkül tudnak nevetni -jó pár hónap vagy év eltelte után-, nehezen tudják ezt megélni.
De tudatosan a jelenben kell lenni! Érezni, megélni a pillanatot, átadni magunkat neki, ez a legfontosabb.
T.B.: Később megjelent még egy könyved.
S.M.: Igen, 2019-ben, Az élet nélküled. Ezzel elnyertem 2021-ben az év coach könyve II. helyezését.
Egy könyv a gyászról. Egy könyv, aminek főszereplője bárki lehet. Szólhat rólad, de szólhat rólam is.
Elveszteni valakit sorsdöntő pillanat. A megélt érzések, az elképzelhetetlenül üres jövő és a ránk nehezedő mindennapok eltakarják a kiút lehetőségét.
Ebben a könyvben egy történetet olvashatunk. Egy olyan történetet, ahol a főszereplő, és az ő gyásza megfoghatatlan, de igaz. A történetből nem derül ki, hogy ki volt az, akit főhősünk gyászol. Itt azt az utat olvashatjuk el, amit azután járunk be, miután elvesztettük azt, aki a legfontosabb. Aki nélkül nem tudjuk a jövőt elképzelni. Aki nélkül értelmetlenné vált a jelen.
A történetet szakmai leírások, magyarázatok követik nyomon, ezzel segítve az olvasót. A könyv fő célja a segítség. Segítség, amikor értelmetlen és felfoghatatlan veszteségekkel küzdünk. Segítség, ha meg szeretnénk érteni, mi zajlik egy gyászoló lélekben.
Az út, a történet fájóan őszinte belső monológokkal vezeti végig az olvasót a legmélyebb fájdalmakon keresztül, az értelmetlen hétköznapokon át egy élet felé… Nélküle.
T.B.: Milyen terveid, céljaid vannak most?
S.M.: Valami olyan kis közösséget, alapítványt szeretnék létrehozni, amellyel még több embernek tudnék segíteni. Hogy lássák, hogy elhiggyék, hogy ebből fel lehet állni, hogy van remény, van kiút. Meg lehet tanulni újra élni az életet. Hogy akarjanak újra élni.
Mert amikor ott vagyunk a gyász mély bugyrában, akkor élni sincs kedvünk. És látom a gyászolókon, ahogy haladunk előre az időben, úgy jön vissza a motiváció. És valahogy ezt kellene elérni az embereknél, hogy
lássák meg a szürke hétköznapokban a reményt és legyenek hálásak azért, amijük van.
Tomkó Bori
főszerkesztő
