Vasárnap este elpihennek a múló hét zenéi. Úszni voltam hétfőn és két fekete kisgyereket bámultam a vízből, a medence körül ugráltak, annyira édesek voltak, nem tudtam levenni róluk a szememet.
Kezdő felnőttként, frissen kiadott diplomával indította pályafutását, majd több éven keresztül dolgozott egy olyan intézményben, ami csak vitte a pénzt, tőkét nem termelt.
Talán a legtöbb embernek a sülő mézeskalács illata jelenti a karácsony közeledtét, vagy amikor a rádióban óránként az a Wham! dal szól. Én egészen máshonnan tudom.
…és akkor, hajnali kettőkor, gondolataimba mélyedve arra riadtam, nem tudom, ki vagyok. A régi “különleges vagyok” érzést felváltotta a sekélyes és unalmas énem. Elvesztem.
Boldogság, együtt. Megdolgoztatva az ágy rugózata. Aztán újabb, közös vágy valami másra. Valaki másra. Az ágy rugói havonta egyszer, pontos időintervallumban biztosan dolgoznak.
Az életünk nagy részét a fejünkben éljük. Nem csak én, kicsit mindenki. Mindannyiunk fejében rengeteg gondolat száguldozik. Hatunk egymásra, önmagunkra.
Van az a pont, amikor már marhára unod az egészet. Persze szeretnél élni(!).. lehetőség szerint normálisan. Mi is a normális? Relatív, viszonyítás kérdése, mint sok minden az életben?
Békésen sétáltam a csodás szibériai tavasznyitányban Pesten, amikor is a zebrán áthaladva megláttam az óriási hirdetőoszlop legfrissebb plakátját: Margitszigeti színpad – PUTYIN.
Befejezte a felolvasást, megvárta, amíg elül a taps. Ezután következtek az olvasói kérdések. Örült, hiszen szívesen mesélt magáról, arról, hogyan keletkeztek a történetei.
