Megfogtam a homokórámat és hagytam peregni… A mi emlékszemcsénk esett le utoljára… Felidézem a lehulló fényben megcsillanó homokszemet… Jól figyelj, kérlek!
Egy zöldeskék szemű, szőkés-barna hajú lökött ült mellettem akinek a fejére nőtt a sapka. Nos… Az első perctől kezdve éreztük, hogy nagyon fogjuk ,,kedvelni” egymást… Hát, így is lett szinte szétcincáltuk egymást pár perc alatt…
Talán a legszórakoztatóbb személlyel találkoztam abban az évben, hisz annyit nevettem mellette, hogy szerintem a 22 évem során nem kacagtam ilyen jót senki mással.
Eleinte csak a hóbortos, nagy csacsogó, szellemes, pulcsis fiút láttam, majd pár óra múlva már mást is felfedezni véltem a belső tulajdonságaiban.
Egy szikrát, ami a szíve legmélyén van elrejtve, és talán nagyon kevesen veszik észre a néha-néha felbukkanó fényt, ami szeretet után kiált sokszor.
Elég szeleburdi srác volt, már úgy magában is, de én egyből megszerettem a sapkája alá leplezett énjét is. Eljött a hideg december az a napja, én már nagyon vártam, hisz tudtam, ő is ott lesz és újra poénkodhatok vele.
Azon a napon valamiért teljesen máshogy viselkedett velem, mint a legelején… Nem értettem miért, így biztosra mentem: elindultam felé, megkérdezni.
De hirtelen egy átlátszó betonfalba ütköztem. Ott állt, pár lépéssel tőlem és csak engem figyelt. Nyújtottam a karom felé, de ő semmi jelét nem adta, hogy érdekli: ott vagyok.
Felnéztem a lelke hálójával átszőtt falra, de nem láttam a tetejét olyan magas volt, védekezésképp…
Amikor megérintettem az egyik lélekfonalát és megpróbáltam kitépni, ő összerezzent és masszívabbra illesztette össze a hálóját. Mint a futórózsa, ahogy fut fel egy betonfalon, úgy szőtte át a falat az átlátszó lélekfonalkáival, amiből néhol egy-egy hegyes szög állt ki.
Akárhányszor próbáltam megérinteni, annyiszor szorosabbra fonódott a lelke fonala, mint egy kötélnek a csomója, mikor meghúzzák.
De én kockáztattam, átnyúltam rajta, abban reménykedve, így elérhetem a mellkasát.
Egy szögbe nyúltam, az pedig megszúrta a kezem, és ő mélyen a szemembe mélyedve végignézte, ahogy töröm át a lelkével átszőtt falát. Szép szemeivel követte, hogyan csordogálnak vércseppjeim, le az ő oldalára.
Adrenalintól hevesen kezdett verni a szívem, s könny borította el az arcomat. Szemébe néztem én is, és kiáltva kimondtam a fájdalmait amiket takargatott előlem. Tudtam, azért épített falat, mert félt újra közel engedni valakit magához.
Félt, hogy valaki újra megsebzi, hogy valaki újra felfedi a titkolt gyengeségeit.
A kezem vérbe borult, azonnal visszahúztam, magamhoz szorítottam, majd megfordultam és kirohantam a teremből.
Váratlanul halványodni kezdtek a fonalak, s a lelkében újra lobbant az a kis fény amit még eleinte észleltem nála. A fal is megszűnt, és utánam rohant…
Mikor odaért hozzám, hallottam és éreztem, ahogy dobban a szíve. Hátulról átölelt és bocsánatot kért. Mikor én erre csak keservesen sírva annyit mondtam, hogy hagyjuk egymást.
Megvárta míg nyugodt lettem, és újra visszatért hozzám. Átkarolt, elkapta a tekintetem és látta a halvány mosolyt kiülni az arcomra.
Szorosan átöleltük egymást… Akkor tudtam, egy dallamot játszik a lelkünk. Az ölelése melegétől a kezemen lévő seb halványodni kezdett majd beforrt. A seb, amit ő ejtett a félelmével és a makacsságával.
Tánc közben minden szempár ránk szegeződött, így hozzád bújtam. A vicceidbe akartál rejtőzni megint, mert nem tudtad, hogy kezeld ezt a szituációt.
A fal talán a mai napig áll, amit a makacsság a büszkeség a félelem és a hülyeség tartja össze. Én pedig hiába akarom áttörni, csak az éles szögeket érintem.
Megfordítottam a homokórámat és most már az utolsó homokszem ami lehull a kupacba,
nem te vagy.
Kiss Lilla
