A történelem ismétli önmagát, ez tagadhatatlan. És bár a történelmet megváltoztatni nem tudjuk, de tanulva belőle egy jobb jövőt alkothatunk. 

„Hátborzongató és rettenetes, egyben gyönyörű és lelkesítő történet, amely minden korábbinál időszerűbb napjainkban. Mindenkinek teljes szívből ajánlom.”  – Christy Lefteri, Az aleppói méhész szerzője 

Erin Litteken – Ukrajna lányai

1929, kijevi járás, Szovjetunió. A tizenhat éves Kátya boldogan él szerető  családjával, és a közös jövőről álmodozik a szomszédban élő szerelmével. Egy nap  Sztálin aktivistái érkeznek a falujukba, hogy a parasztokat kolhozba tereljék; a  meggyőzés először szép szóval zajlik, majd közvetlenebb módszerek kerülnek elő.  Szomszédok tűnnek el, a kuláknak kikiáltott gazdák javait elkobozzák. A földjüket  vesztett falusiaknak nemsokára a napi betevőre sem telik, miközben az erőltetett  központosítás tönkreteszi az ukrán mezőgazdaságot. Kátyának egyedül kell  gondoskodnia széteső családjáról, és élelmet szerezni – bármi áron. 

2004, Illinois, Egyesült Államok. Cassie életét teljesen összetörte férje elvesztése.  Négyéves lánya nem beszél az egy évvel ezelőtti baleset óta, egybefolynak a  kilátástalan napok. Édesanyja javaslatára Cassie kilencvenéves, gyengélkedő  nagyanyjához, Bobbyhoz költözik, hogy gondját viselje. Riadtan tapasztalja az idős  nő zavaros viselkedését: Bobby ételt és ukrán nyelven írt üzeneteket rejteget a ház  különböző részein, egy Alina nevű ismeretlent emleget, és titokzatos aktivistáktól  retteg. Egyik világos pillanatában Cassie-nek adja fiatalkori naplóját, amelyből  feltárul családja múltja – egy történet, amelyből minden borzalma és sötétsége  mellett Cassie erőt meríthet a túléléshez és az újrakezdéshez.

„Hosszú ideje a legmeghatóbb történet, amit olvastam – érzelmekkel teli és  időszerű. A karaktereket csodálatos emberséggel jeleníti meg, ahogyan a  felfoghatatlan tragédiával néznek szembe.”  – Goodreads, olvasói vélemény 

A szerzőről: 

Az ukrán kivándorlók családjából származó Erin Litteken gyerekkorát átszőtték a  második világháború és az azt követő évek szörnyűségeiről szóló történetek. A történész  végzettségű szerző legfőbb szenvedélye a kutatás, amelyet alaposan kiélhetett első  regénye, az Ukrajna lányai írása idején. Az írónő Illinois-ban él férjével, két  gyermekükkel és házi kedvenceik hadával. 

Részlet a könyvből: 

Kátya felhasadt ajkát éles, keserű kacagás hagyta el. 

– Azt hiszed, önként adtam el a testemet néhány szem krumpliért? Neked aztán van  bőr a képeden, Kolja! A választás úgy szólt: ez, vagy az életem. Én az életet  választottam. A krumpli csak ráadás, amit hagyott, hogy megtartsak. Szerencsére. A városhoz közeledve elhaladtak a vasútállomás mellett, ahonnan annyi barátjukat  és rokonukat útnak indították a szibériai munkatáborba. Az állomásépületen túl ott  álltak a gabonatároló silók, ahol az élelmiszert raktározták, mielőtt elszállították az  ország többi részébe. Az évnek ebben az időszakában a gabonatárolók általában már  üresen álltak. Most azonban csordultig tele voltak, körülöttük fegyveres őrök  járőröztek. A silók oldalánál három további felfegyverzett őrszem állt egy nagy  halom rothadófélben levő krumpli mellett. 

– Kolja! – torpant meg Kátya csodálkozásában eltátva a száját. – Ez mind az, amit  tőlünk elvettek! 

– Még csak nem is használták fel – fakadt ki Kolja, és szájából szétfröcskölt a nyál  dühében. – A tárolók csordultig tele vannak, és mindet itt őrzik, míg mi éhen halunk. 

Kátyát elfogta a kétségbeesés, húzta, vonszolta lefelé a feneketlen sötétségbe.  Megszorította Kolja karját, részben, hogy lecsendesítse a fiút, részben, hogy maga is  megkapaszkodjon valamiben. 

– Csss! Ne hívd fel magadra a figyelmet! 

A fiú arcizma összerándult.

– Ezek nem azt akarják, hogy többet termeljünk – mondta, ahogy a túlélésük  lehetetlensége egy szempillantás alatt fájdalmasan világossá vált mindkettejük előtt  –, ezek mindannyiunkat meg akarnak ölni.