Volt, aki kimondta, volt, akinek az arcára volt írva, hogy ezt gondolja, amikor bejelentettük, hogy Kínába, Pekingbe fogunk költözni.

„De hiszen ott akkora a szmog, hogy nem látni a felhőkarcolók tetejét… és egyébként is gusztustalanok, hiszen köpködnek, és még rendes vécéjük sincsen…”

Ha jól emlékszem ezek voltak az általános érvek, hogy miért is ment el az eszem. De Isten áldja meg a csodálatos barátainkat, hiszen tudom, hogy csak is a szeretet és a féltés beszélt belőlük.

Rövidesen megosztom veletek azt is, hogy mi igaz a fent leírtakból. Persze arról nem nyilatkoznék, hogy valóban elment-e az eszem… az elég szubjektív megállapítás lenne, de most inkább arról mesélnék nektek, hogy hogyan kötöttünk ki Kínában.

Nem tudom létezik-e olyan, hogy „check list” ember. Ha nem, szerintem ki kellene találni, mert ez az elnevezés tökéletesen illik rám. 18 évesen tudtam, hogy 30 éves koromra saját vállalkozásom, házam, autóm lesz. És lett. Persze nem volt ilyen könnyű, arra neveltek, hogy mindenért nagyon keményen meg kell dolgozni, így ennek megfelelően jártam el, most tanulom, hogy hogyan lehet ezt másként.

Szóval éltük a szép és kényelmes életünket, mindenünk megvolt ahhoz, hogy mások szerint elégedett lehessek, de én azon kaptam magam, hogy egyre többször kerít hatalmába valami furcsa érzés. Felmerült bennem egy gondolat, amitől nem tudtam szabadulni. Az, hogy az életünk legszebb és legizgalmasabb pillanatai már mögöttünk vannak.

Ennyi volt. Már a B oldal megy, pedig mindenki tudja, hogy a legjobb számokat az A oldalra teszik.

Mindig is a tettek embere voltam, amivel alapvetően jól elboldogultam az életem során, így először is eldöntöttem, hogy eladom a vállalkozásomat és új hivatást keresek magamnak.

Micsoda kihívásokkal teli időszak volt ez. A világ legédesebb kisfiával és a legtámogatóbb férjével (hajlamos vagyok a szubjektivitásra, kérlek bocsássatok meg érte) felhagytam azzal, amit 10 évig csináltam. Az egyetlen dologgal, amihez igazán jól értettem, és új hivatás után néztem.

Rengeteg dolgot kipróbáltam, majd sok öröm és keserű önmarcangoló pillanat után rátaláltam a fotózásra, és fotográfus lettem.

Tanultam, képeztem magam, ültem a sok professzionális „én 15 éve vagyok fotós” között (akiknek csak a papír miatt volt szüksége az iskolára, mivel akkortájt kötelezővé tették a végzettséget, ha valaki fotósként akart dolgozni) és szó szerint azt sem tudtam miről beszél az oktató, hiszen én a nulláról indultam.

Weboldal, Facebook, Instagram, önazonos marketing… komolyan? Egyszerűen irtóztam az online világtól. De idővel a fotós karrierem lassacskán elkezdett épülni, viszont a kérdés tovább kísért, nem tágított. Éreztem, hogy valami másra van szükségem.

Ezért gondoltunk egy nagyot, megragadtunk egy lehetőséget és kiköltöztünk Kínába. 2022. szeptemberében, igen, ha még emlékeztek rá, a COVID kellős közepén.

Két héttel az indulás előtt még Magyarországon egy Tankcsapda koncerten ölelgettem az embereket (egy rock koncerten eléggé el tudnak szabadulni az ilyenfajta érzelmek), aztán leszálltunk Pekingben és 14 nap karanténba tettek minket, valami furcsa szkafanderbe öltözött emberek, akiknek napi szinten bizonyítanunk kellett, hogy igenis egészségesek vagyunk, mert nagyon féltek tőlünk (legalább is így magyaráztam el a 4 éves kisfiamnak).

Talán a szürreális volt a legjobb szó arra az időszakra, bár megvallom manapság is elég sokszor használom ezt a szót annak ellenére, hogy megnyílt az ország. Ez Kína. Különbözik minden helytől, ahol valaha jártam, a maga nehézségeivel együtt, viszont egyszerűen csodálatos.

És ha így vesszük, a célunkat már be is teljesítettük. Hiszen szerettünk volna valami teljesen mást, mást mint Magyarország (félre ne értsetek, imádom Magyarországot. Tényleg. Nagyon.). De utazni, világot látni, más embereket, kultúrát megismerni és mindezt úgy tenni, hogy ott is élsz, az folyamatosan komfort zónán kívül tart, ami egyébként egy szuper önismereti út is. De talán majd erről is kicsit később.

A kis hang pedig elhallgatott, mert tisztelettel adózik a bátorságunk előtt.

Miközben újra építjük az életünket ebben a különleges országban, pillanatról pillanatra, nehézségről nehézségre emlékeztetem magam, hogy „Helló, pont erre vágytál, úgyhogy nagy levegő és előre!”

Monika Schlosser by MSPixArt

(A fotók a szerző saját tulajdona, felhasználásuk engedélyhez kötött.)