Így élem a kettős életem

Első pénteki szentmise az iskola kápolnájában, azután rögtön becsöngetnek matek órára az iskolásnak. Tesszük a dolgunkat, mint eddig, csak épp egy virtuális világban.

Ha videóchates megbeszélés lesz, akkor biztosan kell inget vasalni, mert az azért látszik, a kávéfoltos mackónadrág és a kitaposott papucs nem, az maradhat. Tehát vasalok néhány inget, mindeközben a fennmaradó eszközön virtuálisan, különböző előadásokon ücsörgök.

Hetente van logopédiája az ovisnak, aztán a legkisebbel bábos foglalkozáson is részt veszek, nem teszek mást, csak kinyitom a számítógépet, felmegyek valamelyik közösségi oldalra vagy videómegosztóra és már indulhat is program. Közben azért kizökkent a valós világ, mert a puszi, ami a gyerektől az arcomon cuppan jó esetben, vagy a szemtelen fintor, amit a szorgalmi feladat megcsináltatásáért kapok valós, ahogy a férj biztonságot adó karjai is valósak,

de igazán, nem csak virtuálisan.

Esténként jól esik egy nyugtató tea, avagy egy pohár bor és mindeközben egy másik anyuka virtuális karnyújtása, amikor tudom, hogy sorstársamként hasonló küzdelmeken megy keresztül.

Minden reggel felkel a nap, érzem a melegét, látom a fényét, kétség nem fér hozzá, valódi, nem scannelték az égre.
Szeretem az illatokat, a kávéét, a friss kifliét, amit nem virtuálisan sütök.

Aztán reggeli után elindul az élet, egy másik, a másik életünk a virtuális,

torna, tantárgyak, munkamegbeszélés.

De ugyanígy tervezünk a következő hétre könnyed beszélgetős „vendégséget” a barátokkal, így edzünk közösen a másik anyukával, ő súlyzózik, én a szobabiciklin ülök, így folytatunk folyosói pletykálást a többi szülővel és így mutatjuk meg a barátnőmmel, ki mennyire haladt az otthoni teendőkkel a lakásban.

Szinte már szállóigévé vált, a küldök egy virtuális ölelést”, „virtuális puszit”, „virtuálisan megsimogatom a fejecskédet, mert ügyes voltál”.

Virtuális valóságban élünk hetek óta, digitális eszközök bűvkörében, ahol a „kütyüzés” nem ajándék 10 perc gyereknek felnőttnek egyaránt, hanem életmentő, tanulást segítő, a mindennapjaink elemi részévé vált.

Online választunk ajándékot, sampont, hajfestéket, bútort, élelmiszert. Virtuálisan állunk sorban az élelmiszerboltok online felületein.

Kettős játszmát játszunk. De hol is a határ? Hol szabjunk gátat most, ebben a helyzetben az online világnak, ami per pillanat az életet jelenti? Ha egyáltalán azt jelenti. Ebbe belegondolni is félelmetes, pedig ha ép ésszel felmérem, az élet így nem állt meg, így nem járja – jó eséllyel- kétszer a gyerek a második osztályt, így kezdheti el az ovis szeptemberben az elsőt, így tudunk haladni a munkánkkal.

Így tudjuk a szociális igényeinket minimális fokozaton ugyan, de legalább valamelyest kielégíteni, láthatjuk a távoli szeretteinket bizonyos rendszerességgel. Vállon veregethetjük a szerzőtársunkat, mert jól dolgozott, vagy virtuálisan kezet nyújthatunk egy másiknak, mert épp arra van szüksége.

Ha pedig ennek egyszer vége lesz?

Nem, a virtuális élet biztosan nem áll meg. Viszont szépen lassan visszakúsznak majd a valós dolgok is.

Lássuk csak, mekkora hévvel fogjuk magunkhoz szorítani az olyan sokáig nem látott rokonokat, milyen jó lesz újra a nagyszülők nyakába csimpaszkodni, érezni kezükkel a simogatást. Milyen jó lesz, ha végre érezhetjük a templomban a gyertya lángjának füstös illatát, a barátok derűs, bormámoros leheletét az arcunkon. Vagy milyen jó lesz látni, amikor a gyerekek közösen röptethetik a papírsárkányt a domboldalon, és milyen nyugtató lesz hallani a szombat reggeli piac dallamos nyüzsgését.

Mert azt is jól tudjuk, hogy a valódi lényünket a valós impulzusok éltetik.

Most még nem tehetünk mást, mint felfedezzük a virtuális világunkat, berendezzük, magunkra szabjuk, és kettős világban éljük a valódi életünket.

N-R.N.

(kezdőkép: unsplash)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük