Elveim vannak… (pedig nagy szerelemnek indult)

Csak néhány színes falevél táncolt a körúton.

Már elszakadtak a fától. Az élettől. Nem kellenek már annak, akihez hosszú hónapokon át tartoztak.

Csak a szél játszik velük. Ide-oda sodorja őket, nyugalmuk még jó ideig nem lesz. Nem tudják irányítani a saját sorsukat.Velem is ez történik. Pedig én nem vagyok ilyen.

Nekem elveim vannak.

A színes leveleket bámulva a szemem sarkából meglátom Őt. A szívem egyre gyorsabban ver. Nem lehet Őt megszokni. A barna bőrét, az őszülő haját, amit mindig olyan rövidre vágva hord. A barna bőre miatt ritka világoskék szeme még jobban világít.

Csak Sting-nek becézem. Tényleg hasonlít rá. Ami a sármját illeti, mindenképpen. Még nem emelem rá a tekintetem, de látom így is, hogy feszült. Nem szeretem ebben az állapotában. Félek tőle. A dühétől. Nem ütne meg soha. De nagyon félelmetes, amikor valakit szid. Ilyenkor a monológjai felénél már témát vált. A végén nekem célozza a kegyetlen szavakat. Valamiért hibás leszek. Nem szólok ilyenkor vissza.

Nekem elveim vannak.

Ahogy ránézek, Ő elereszti a jellegzetes félmosolyt, nekem elmúlik a félelmem és elfelejtek mindent. Hogy mit láttam tegnap délután. Elfelejtem a szőke nőt, aki mellette sétált. Szép volt. Hátközépig érő aranyhaj. Olyan magas, mint Ő. Az alkatát nem láttam, mert egy lenge barack színű ruha volt rajta, melle alatt egy övvel.

Még fel is nevettem, hogy talán kismamaként vennék fel ilyen ruhát. De én nem leszek anya. Nem való nekem. Annyira szeretem magam és a független életem, hogy nem tudom elképzelni, milyen egy magatehetetlen csecsemőt éjjel-nappal ellátni.

Épp a nyelvemen volt, hogy miért nem elég neki egy nő, de akkor egy pillanatra megsimítja az arcom. Így még több dolog kimegy a fejemből. Elfelejtem, ahogy megfogta a kezét. Elfelejtem, ahogy sugdolóztak, azt is, mit akarok mondani… A szégyent, amit akkor éreztem, amikor megláttam őket. Az indulatot. Legszívesebben ott és akkor jelenetet rendeztem volna. De nem tettem.

Mint említettem már, nekem vannak még elveim.

Pedig nagy szerelemnek indult. Hiába a nagy korkülönbség, semmi akadály nem volt a dologban. Én tudok érett lenni, Ő tud fiatalként bulizni és mókázni. Az a szőke is körülbelül annyi idős, mint én. Vajon vele is lövöldöztek egymásra vízi pisztollyal? Segítette őt is a mosdóban, amikor ételmérgezést kapott? Jó ég! Lehet, hogy akkor is megvolt már neki. Amikor velem maradt akkor éjjel. Azt hiszem, tudom kinek írta az üzenetet, hogy „csak reggel megyek, vigyázz magatokra”.

Nem tudja, hogy láttam.

Nem volt gyanús, azt hittem a fiának ír. De Ő csak egyedül van. Mindegy is. Miért jó ez? Miért áll neki a fia korabeli lányokat szédíteni? Ráadásul egyszerre többet? Ahogy sétálunk a rakpart felé, nem merem megkérdezni, hogy miért érkezett olyan feldúltan… Félek, hogy a szőkére haragudott meg, de mégis rajtam tölti le.

Inkább kérdezem a munkájáról, a tegnapi napjáról. Nyelvemen van a „kivel voltál?”, de nyúl vagyok. Nem tudom, hogy mitől félek jobban. Hogy elmondja, vagy hogy hazudik. Rikító kék a szeme, akárhányszor rám villan, annyiszor vesztem el a gondolataimat. Csak most tűnik fel, hogy amikor rám pillant, nem mosolyog. Hirtelen egy mondat csapja meg a fülem.

„Nem úgy volt, hogy neked elveid vannak?”

Hirtelen leblokkolok. Szégyellem, hogy nem tudom miről beszél. Talán a folytatásból megtudom.

„Szóval, mivel te annyira fiatal vagy… ez nem megy. Hidd el, akarsz te még gyereket, bármit is mondasz. Az elvekhez a család is hozzátartozik. De én többet már nem akarok.„

A mondat, hogy legyen vége, talán csak az én képzeletemben hangzott el.

Mintha magyarázott volna valamit arról, hogy sajnálja. Meg hogy az lesz a legjobb, ha soha többet nem látjuk egymást. Hogy nekem könnyebb legyen. Azzal elment. Megfordult és elment.

Elvitte magával a lehetőséget.

Hogy elmondjam neki, mit láttam tegnap. Hogy Ő egy szemét állat, gyűlölöm és én vagyok az, aki azt mondja, soha többé nem akarja látni. Lehet, hogy most sírnom kéne? A filmekben mindig ez van. Így van! Le kéne ülnöm ide, a Szabadság híd tövébe és hangosan kéne zokognom. De hirtelen dühös leszek, és nem jönnek a könnyek.

És akkor… Ott a hídnak dőlve, az ő hátát bámulva beugrik. A barack színű ruha. A derék feletti öv. A vigyázz magatokra… Utána rohannék és megpofoznám. Inkább visszasétálok a körútra és hosszan állok azon a helyen, ahol vártam rá. Annyi kérdés felmerül.

Megsimítom a hasam és azt képzelem egy pillanatig, hogy én várom a gyereket és nem a szőke. Jó érzés. Felhívnám… De nem teszem.

Nekem elveim vannak.

Csak én baktattam erőtlenül a körúton. Már elszakadtam tőle. Az életétől. Nem kellek már annak, akihez hosszú hónapokig tartoztam. Csak a magány játszik velem. Ide-oda sodor, nyugalmam jó ideig még nem lesz.

Nem tudom irányítani a saját sorsom. Pedig nem vagyok ilyen.

Nekem elveim vannak?

Bedics Tünde

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.