Nem is olyan rég még nem csak egy elképzelés voltunk. Hanem a valóság. Vagy legalábbis valamiféle fantázia, álomkép, amit mindenen át szerettem volna továbbra is életben tartani.
Egy vasárnapi nap eljött az, amitől egy jó ideje félek. Csendben, békében, nyugalommal megbeszéltük, hogy ez már nem megy tovább, elmúlt a szikra, nincs érzelem a részedről.
Emlékszem, gyermekként mindig az járt a fejemben, hogy minél fiatalabb anyuka lehessek, hogy minél kisebb legyen legyen a gyermekem és köztem a korkülönbség.
8 éve annak, hogy könnyes szemeimen keresztül végig néztem, ahogy elhajtasz a kocsival, szívemet utána kötve és végig rángatva az aszfalton (legalábbis az érzés olyan volt).
Nagyfiam azt kérdezte, lennék-e újra fiatal. Vicces, mennyire soknak érzi ő a negyvenegyet, miközben én negyed évszázada ugyanúgy érzem magam a bőrömben, legalábbis lélekben.
Legszívesebben kézen fognám azt az önbizalomhiányos, hórihorgas, nagymellű kamaszt; odavezetném a tükör elé és az égbe kiáltanám, hogy tudja; úgy szép, ahogy van.
Közel egy éve tartó kapcsolatban vagyok benne egy olyan férfival, aki lelkileg és érzelmileg annyira sérült, amennyire egy ember csak tud sérülni a párkapcsolatok sorozatos kudarca miatt.
Lassan 33 éves vagyok, és 9 éve vagyunk házasok a férjemmel. Az esküvőnk óta már számos alkalommal megkaptuk a kérdést, és nem vagy még terhes? Mikor akartok babát? Hogyhogy nincs még babátok?