Szívkirály

Titkunk kötött össze minket, míg éveken át fáradhatatlanul raktam ki a kártyákat, újra, újra és újra, a leárnyékolt lámpás reszketeg fényében.

– Ugyan, mi bajod származhat belőle? – Függesztette rám Harriet felhőtlen tekintetét. Mégis eltoltam magam elől a paklit, ékes dobozáért nyúltam.

– Én nem. – Csóváltam a fejem, hisz fogadalom kötött, hogy mások sorsába tekintek csak. Fedje jótékony fátyol a magamét.

– Hisz életed legfontosabb döntése előtt állsz! Ha valamikor elkél a tanács, hát most. Nagyanyánk sem ellenezné.

Az ajka szegletében lappangó talányos mosoly láttán éreztem, megemeli fejét bennem a könnyelműség.

– Engedelmes tanítvány vagy kezdettől. Ugyan, ha ez egyszer elkalandozol, mit árthat?

S valóban, mit árthat? Nagyanyánk sosem szólt a tilalmai okáról. Meglehet, az önjóslás nem is működik. Tán ezért nem javallta, hogy saját ügyeimben a kártyalapokra hallgassak.

– Nem bánom. – Szívem mintha ólomkalitkában verdesett volna, ujjaim közé vettem a paklit. Kevertem. – De csak egyetlen lapot húzok.

– Egyet? – csodálkozott húgom. – Mi lesz a sorokkal, alakzatokkal? Túl fontos kérdés ez a mostani!

– Nem többet. – Bólintottam. Majd arcukkal lefelé kiteregettem a lapokat az asztalkára. Két kezemmel kavartam kusza forgatagukat. Figyeltem, kiemelkedik-e, felcsillan-e valamelyik megfoghatatlanul, csupán lelki szememnek láthatóan. – Egyetlen egynek kell felfednie, mi vár rám. Mik a tétek? Mint kéne cselekednem a holnapi fogadáson?

Húgom izgalmában megkerülte az asztalkát, vállam fölé hajolt. Hirtelen mozdulattal nyúltam ki, s emeltem föl egy lapot. Tétován fordítottam meg.

– A Szívkirály! – ujjongott Harriet.

Gyomrom kútba hullt kőként süllyedt, tagjaimban meghűlt a vér.

 

Fojtogatott a bálterem tarka, harsány légköre. Ruhám légies muszlinja alatt síkos verejtékcseppek gyöngyöztek.

– Máris hozok egy frissítőt, mielőtt el talál alélni – nevetett Robert Huxley faragatlan modorában. – Kár volna lemaradnia élete pillanatáról!

Egy félreeső karszékhez terelt, lerogytam rá. Tekintetem követte irdatlan alakját, míg elnyelte a tömeg.

Alig lélegeztem föl, a pletykás kis Fanny siklott mellém.

– Ragyogó este, édesanyád kitett magáért – dicsérte a fogadást. – Mr. Huxleynak ígérted az első táncaid, vagy maradt másnak is reménye?

Immár az egész megye várható eljegyzésünkről suttogott.

– Igen önző volnék, ha kisajátítanám egész estére – feleltem kitérően. – Mégiscsak Derbyshire legkapósabb agglegénye.

Reméltem, Huxley hamar visszatér. Ugyan magabízása fárasztott, jobban kívántam ennél az álságos fecsegésnél.

Fanny kíváncsisága nem lankadt, kérdések sortüzével igyekezett kirobbantani belőlem a részleteket.

– Nahát, megérkezett Graham ezredes! – Kaptam az alkalmon, hogy eltereljem a figyelmét. – Ki az ott vele? – A nyakam nyújtogattam, erőmet összeszedve.

– Csak a nővére. – Legyintett Kotnyeles kisasszony. – Bár sokan vonzó férfinak tartják. Te mit gondolsz?

– Őrá még nem néztem így. Szerinted? – Igyekeztem leplezni riadalmam. Vajon mennyit tud? Fanny szimata felért egy kopóéval.

Ekkor, mintha őrangyalomul küldte volna az ég, Harriett bukkant fel mellettünk a maga gavallérjával. Hamarosan Mr. Huxley is csatlakozott. Tekintetemmel immár kerültem Graham ezredest. Minden figyelmem a társalgásunk kötötte le.

Színleg legalábbis. Poharam mögé rejtőzve alig ejtettem szót. Bólogattam csupán, s ajkam bágyadt mosolyra húztam, mikor a többiek nevettek. Végül kimenekültem a teraszra, hogy „felüdüljek a tánc előtt”. Bánatomra Mr. Huxley követett. Egy pillanatra sem hagyott nyugtot, hogy átgondolhassam a helyzetemet.

– Boldog, kedvesem, hogy ma bejelentik a kézfogónkat? – Szivarra gyújtott mellettem, meg sem kérdezte, zavar-e.

– Mi más lehetnék, drágám? – A birtokairól kezdett locsogni, hogy a fasort az allén ki kéne vágni, s hogy vadászidényben vajon az utazás ugyanígy megviselne-e.

– Hisz mi a báltermi fülledtség a nyári hőséghez képest? De az izgalmak is nagyobbak, arról biztosíthatom!

– Önt tehát untatja a tulajdon eljegyzése? – Öblösen felnevetett.

– Ugyan! Épp csak az már el van rendezve. – Péklapátnyi kezét derekamra simította. – Megnyugtatja, ha kijelentem, az ön meghódítása volt életem legmozgalmasabb vadászata?

Mikor a szivar leégett, az egyik belső szalon felé húzódtam.

– Mindjárt követem. A bejelentés előtt még rendbe kell hoznom magam.

Az elhagyatott helyiségbe érve, megkönnyebbülten dőltem belülről az ajtónak. Magam maradtam kétségeim kavalkádjával.

A Szívkirály, ó, a Szívkirály! Harriett egyértelműnek hitte a lap jelentését, boldogan szegődött szárnysegédemül. Mostanra nyilván Graham ezredes kezébe csempészte a tegnap írt levélkémet. Katonám így már tudja, hogy Huxleynak ígérték a kezem, és hogy ez mit sem számít közös ügyünk szempontjából.

„A Szívkirály szenvedélyt jelent.” Csengtek fülemben nagyanyám hajdani magyarázatai. Titkon okított bűbájra, nemiségre, egyedül engem a családból. „Mint a neve is mutatja, az érzelmek veszik át a parancsnokságot az ész helyett. Ez a lap szerelmet, kalandot ígér. Sugallhatja, hogy a bensőnk hangját kövessük, ám baljós intésnek éppúgy tekinthető.”

Lelki szemem előtt óarany szegélyű kártyák örvénylettek. „A Szívkirály a női vágyak netovábbja. Daliás szerető, jó parti, ám csapodár, veszedelmes. Összezúzott szívek bíborszőnyegén tapos. Mindenki utána sóhajtozik. Aki megszerzi magának a koronáját, a világot tudhatja magáénak. Ám valóban birtokolni Szívkirály koronáját… határos a lehetetlennel.”

Melyikük a Szívkirály? Melyikük vágyaim netovábbja? Graham ezredes egyetlen pillantása lángra lobbantja a véremet, közelsége elemészt, hiánya elsorvaszt. Mr. Huxley nagytermészetű férfiú, a leírás rá ugyanúgy illik. Férj nem biztosíthat nagyobb kiváltságokat, ám képes-e szeretni? Megkaparinthatom-e a „koronáját”? Válhatok királynővé mellette, vagy maradok bús porcelánbaba?

Kopogás rezzentett föl.

– Abigail, anyánk égre-földre keres. – Viharzott be Harriett. Szemügyre vette sápadtságom. – A levélke miatt aggódsz így? Nincs okod, sikerült végére járnom az ügynek.

Húgomnak fogalma sem volt, hogy nem hoztam még döntést. Föl sem merült benne, hogy ne szöknék meg az ezredessel.

– A megbeszélt helyen vár a bál félidején. Ó, milyen izgalmas! – Lelkesen vetette magát a nyakamba. – Írj majd Londonból, amint teheted! Mrs. Graham, de szépen cseng! Csak azt sajnálom, hogy nem lehetek a koszorúslányod.

 

A bejelentést walzerrel koronáztuk meg, sikoltó zenétől, dörgő tapstól kísérve. Üveges mosollyal nyújtottam a kezem újdonsült jegyesemnek, hogy a tánctérre vezessen. Túlfeszített érzékeim minden mozzanat ellen tiltakoztak.

Ha megszököm az ezredessel, rettentő botrányba keveredünk. Megsértem vőlegényem főnemesi családját, s ez beláthatatlan következménnyel járhat az enyémre nézve. Ezért igyekeztem korábban odázni a bejelentést. „Tán a walesi herceg válására vársz, lányom?” – méltatlankodott apám. Egész más lett volna, ha az eljegyzés nem kerül nyilvánosságra. Akkor nem aláznám meg ország-világ előtt a jövendő Lord Huxley-t.

„Graham ezredes a megbeszélt helyen vár az est félidején.” Egek, hát tényleg szeret? Lordom gerendányi karjai közt, tánc közben a katonámról ábrándoztam. „Dacol értem minden veszéllyel, minden fenyegetéssel!” A bejelentés tükrében a szökés egész más súllyal esett latba.

Hisz más megszöktetni egy kisasszonyt, és más egy főrangú úr aráját. A Huxley-k befolyása örökre kisemmizhetné Grahamet. Akkor aztán miből élnénk? Mégis, mégis… Elnyertem egy Szívkirály szerelmét! Kell ennél több? Mikor levélkémet fogalmaztam, szinte reméltem, hogy kedvezőtlen választ kapok az ezredestől. Bebizonyosodott volna, hogy olcsó hódítást lát csak bennem. Kihátrálhattam volna felforgató viszonyunkból. Megnyugvással omolhattam volna Mr. Huxley karjába.

Lázasnak éreztem magam. A tánc után a zenekar közelében foglaltam helyet. Legyezőmmel igyekeztem hűteni magam, hiába! Tekintetem az ezredest kutatta. Egy röpke pillanatra láttam elsuhanni a táncosok közt, szőke leányzó libbent a karján. Milyen gondtalannak tűntek! Csodáltam hódolóm lelkierejét, egy rezdülése sem árulta el, mire készülünk.

Az óramutató közeledett az est félidejéhez. Magam sem tudva, mit teszek, kisurrantam a teremből. A cselédajtón távoztam, egy konyhalány köpenyét kanyarítva a vállamra. Kétségeim sebesen űztek a park hátsó kapuja, majd találkahelyünk, a szomszédos romtemplom felé.

Sosem beszéltem az ezredesnek Huxley udvarlásáról. Sőt, mindent megtettem, hogy üres pletykának vélje. Így ma haragra gyújthatta volna a megtévesztés. Csalfának hihetett volna, vádolhatott volna, hogy csak játszottam érzéseivel.

Ám ő angyalnak látott. Mi mást látott volna bennem? Hisz a bejelentést hallva elhitte, hogy kényszerítik rám a frigyet. Korábban nem mertem szilárd alapként hagyatkozni vonzalmára, aljas csábtói hírneve megelőzte. Szinte végső próbaként tekintettem a levélkémre.

Valóban én volnék, aki megszelídíti a dúvadat? Elnyertem egy Szívkirály szívét? Összetörhetem?

Fogalmam sem volt, fölszállok-e a kocsijára. Ám vállalása tükrében (Istenem, egy egész világgal szembeszáll értem!) kevesebbet nem nyújthattam. Szemtől szembe kellett állnom, beszélnem vele.

Alacsonyan járt a hold. Kissé korán érkeztem a romokhoz. A távolból az eljegyzési mulatság zaja kísértett, közben magam sem tudtam, kivel tartok majd kézfogót. Ha megpillantom az ezredest, vajon marad erőm elküldeni? Vagy véglegesen elveszek igéző érintésében?

Szédítő képzelgések ragadtak magukkal. Egyikről a másikra sodródtam. Hol Robert Huxley járt eszemben, a nászéjszaka aranyozott keretű baldachinos ágyban, hol az ezredes vadregényes tájakon, vele nap mint nap más fogadóban érne a hajnal.

 

Kutyák csaholása térített magamhoz. Dermedt tagjaimat kopó bökdöste az orrával. Úgy tűnt, elaludtam a fal tövén, míg Graham ezredesre vártam. A domboldalban sötét sziluettek közeledtek, kézilámpások fénygömbjét tartva a magasba. A hajnali szürkület bekacsintott a romtemplomba.

A felismerés lesújtott: a Szívkirály egy gondolatot sem fecsérelt rám, mióta megkapta a levélkémet. Helyette összezúzott szívek bíborszőnyegét taposta.

Vittorio Verossi

 

A novella magazinunk idei novellapályázatán továbbjutott a döntősök közé, melyek kivétel nélkül megjelennek magazinunk oldalán. A megjelenő novellák alatt legtöbb like-ot kapó pályamű a közönségszavazatok alapján, három további pedig szakmai zsűri döntése alapján kerül kiválasztásra 2019. június 28-án. Minden pályázónak sok sikert kívánunk!

A novellára itt, az oldal alján, a like gomb megnyomásával szavazhat:

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük