A szivárványszínű tulipánok teljesen lenyűgözik a kertben. Leguggol, hogy közelebb tudjon hajolni a virágokhoz. -Milyen szépek! –dugja oda orrát.
-Milyen visszataszító! – hőköl vissza, mert a virágok szára közül hirtelen egy varangyos béka ragyás feje bukkant elő.
-Ki volt képes egy ilyen csúfságot megcsókolni? Még, ha csak a mesékben is?– képed el. Aztán arra gondol, a meséknek milyen sokszor van valós alapja.
Beugrik neki, amit a kollégája mesélt a kutyájáról: egyszer megnyalt egy varangyot. Az eb utána otthon is sokáig szédelgett, nekiment az ajtóknak, leesett az ágyról. Tisztára, mint, aki betépett.
Nosza, gyorsan rákeres, milyen anyagot is termel a varangyos béka bőre. Bufotenint. És persze, hogy hallucinogén. Szóval innen ered a mesebeli herceg magunk elé csókolt víziója.
Beszívja a tulipánillatot, és tovább töpreng.
Lehet, hogy ő is csak hallucinálta azt a szerelmet?
Lehet, hogy csak a tudata űzött vele gonosz tréfát?
Ki kellene próbálni. Ha most megcsókolná ezt a békát, talán kiderülne, hol kezdődik a hallucináció és hol a valóság.
És hol ér véget a szerelem.
