Mikor változtasson a sorsán egy nő, ha nem ötven körül? Aki szembenéz az addigi életével, felismerheti a káros mintázatokat, és ha új irányba indul el, az segíthet megérteni, milyen örökséget hagyott rá az édesanyja, a nagymamája és a dédmamája.
„Bauer Barbara legújabb regénye egy csodálatos és megható családregény, ami több generációt is felkarol, megmutatva azt, hogy az örökölt családi minták hogyan határoznak meg emberi sorsokat.” Moly.hu, olvasói vélemény
Bauer Barbara: Vörös posztó
Körösi Laura háromgyermekes, boldog házasságban élő ötvenes nő. Az élete ugyan izgalmaktól mentes, de talán éppen ezért gondolja úgy, hogy ennél többet nem is kívánhatna magának. Férje sikeres építész, a három fia közül az egyik egyetemre jár, a másik nősülni készül, a harmadik lázadó kamaszévei előtt áll. Laurának nincs más dolga, mint egyengetni a gyerekei útját, és segíteni férje munkáját. Nagy ritkán mégis rátör egy sosem élt élet utáni nosztalgikus vágy. Ilyenkor elmegy a nagyanyjához, és szétnéz a dédnagymama festményei között a padláson.
Laura gyermekkorát a dédnagymamája, nagymamája és édesanyja hármasában töltötte, a három nő hallgatással teli, feszült kapcsolata között egyensúlyozott, miközben fogalma sem volt, mi okozza az örvényt a felszín alatt. Legjobban a dédnagymamájához kötődött, a bohém, ifjúkorában színésznőnek készülő, később minden örömét a festésben kiélő asszonyhoz.
Hosszú évek teltek el, mire Laura teljesítette egykori ígéretét, és a dédnagymama festményeiből kiállítást szervezett. Arra azonban nem számított, hogy minden egyes kép a saját múltjának egy darabja, minden egyes szín egy emléktöredék, a képekhez tartozó elbeszélések pedig lassan kibontakozni engednek egy évtizedekre hallgatásba burkolódzott történetet.
Titkok, elhallgatás. Vajon mi okoz nagyobb lelki terhet: a kíméletes csend, vagy a kimondott, olykor kegyetlen valóság?
Bauer Barbara új regénye a négy asszony történetén keresztül egy generációkon átörökített, mélyen elzárt trauma útját követi végig a tragédia pillanatától a felismerés napjáig, a II. világháború végjátékától napjainkig.
„A Vörös posztó megtanít minket a saját egyéni életünk átgondolására, valamint a múlt tragédiáinak, történelmünk szégyenfoltjainak megismerésére, hogy mindaz, ami megtörtént, soha többet ne történjen meg!” Moly.hu, olvasói vélemény
A szerzőről
BAUER BARBARA hosszú éveken át volt légiutas-kísérő, miközben kommunikáció és PR diplomát is szerzett. Dolgozott újságíróként és televíziós szerkesztő-műsorvezetőként is. 2012-ben jelent meg első regénye, a Légikisasszonyok, majd a sorozat további kötetei: a Két út között és a Magánutak. A Vakrepülés és az Elsuttogom százszor után megírta nagy sikerű történelmi regényeit. A Vörös posztó a 22. regénye.
Idézet a könyvből:
Hát beléd mi ütött, lányom? – nézett rá az anyja a kendője alól árgus szemmel.
De a lány nem felelt. Mit is mondhatott volna. Nem tudhatta, megértené-e valaha. Az anyja már régen feladta álmait, hagyta, hogy sodorja az élet, és sosem kérdőjelezte meg a sorsát. Egyszerűen csak élt. Élte a tegnap utáni és a holnap előtti napot. Csak ha leült a szövőszéke elé, akkor láthatta a lánya, hogy megéli a pillanatot. Az ábrándjai pillanatát. Nem tudhatta, hogy az merre viszi, hol jár. De olyankor egészen más volt a tekintete. Azt sem vette észre, hogy valaki lesi az árnyékból. Még régen az apja a gerendára függesztette a nagy vetőfát, lent pedig farönköt helyezett el, ahhoz rögzítette. Öreg diófából faragta, hozzá hokedlit készített. Ezen ült a lány, innen titkon figyelhetett. Egy alkalommal kimérte a fonalat, ahogy az anyja rendelkezett. Legyen harminc rőf hosszú, széltében is legalább kilenc pászmával számolj, mondta. Fehér vásznat akart szőni, lepedőnek, ágyneműnek valót. Azt mondta, stafírungot készít. A lány csodálkozó szemekkel nézhetett rá, mert elmosolyodott, és csak annyit mondott, meglátod, hamar eljön az idő. Majd leült a szövőszékéhez és munkához látott, a lány pedig csak húzta, vezette a fonalat, körbe a kereten, hurkolta, láncba szedte, egy idő után már alig figyelte, mit csinál a keze, csak az anyját leste. Kutatta, merre szövi a történetet. Úgy érezte, valahol ott járhat a saját meséjében, ami már neki is hamar eljön majd.
A szerelemnél.
Ismerte a történetét, éppen annyit belőle, ami rá tartozott. Fiatal volt még. Lány volt még. De hogy szerelem volt-e egyáltalán, azt nem tudhatta, ugyanis erről sosem beszélt. Csak az arca árulkodott.
Ha a múltban járt, a régmúltban, az anyja mezővé változott, búzafölddé, és az egykori emlékein ringatózott, és az aranyló kalászosát hol szél bolygatta, hol eső verte, és olyankor könnyezett. Hullottak a szemek, mint az emlékeket pergető kalászból a magok, és a történet végén, akárcsak az érett búzaszál, meghajolt. Talán a sorsa előtt.
De erről sem mesélt soha. Ha tudta volna, hogy a szaporodó szálak mögül a lánya lesi, az arca is néma maradt volna, de nem tudta, hogy nézi őt, hogy belepirul az anyja emlékeibe, a titkos képekbe, amiket úgy őrizgetett, mint valami kincset. A többi kincsére mind azt mondta, majd a tiéd lesz, de ezt a sírba viszi, abban biztos lehetett. Néha az volt az érzése, azért hord kendőt, éjszaka hálósapkát, és azért szorítja össze mindig az ajkait, és ha gondolkozik, azt lehunyt szemmel teszi, hogy meg ne lássanak, vagy halljanak valamit abból, amit odabenn őrizgetett. És aztán a lánynak igaza lett. Amikor meghalt, eltemették vele az emlékeket.
És bár az anyja is álmodozott, és arcáról leolvasható múltbéli emlékei szenvedélyről árulkodtak, de mindez olyan régen történt, hogy a lány nem számíthatott megértésre tőle, nem avathatta be a titkaiba, hallgatott hát ő is, akárcsak az anyja, és maradt az éjszaka és a képzelete, ahol igazán élhetett. Csak remélte, hogy a vágyai egyszer valósággá válnak, mert nem akarta, hogy vele is eltemessék az emlékeket.
