Biztos mindenkinek van legalább egy olyan ismerőse a Facebookon, aki annyira tökéletes, hogy nincs is nála szuperebb a földön, a gyermekei annyira jólneveltek, hogy arra szavak sincsenek: minden megnyilvánulásuk olyan, mint egy plüssmaci lágy érintése, még akkor is, ha az verbális.
Olyan igazi édi-bédi, tündi-bündi, ögyöröbögyörö. Ezek a minitökélyek a legnevesebb iskolába/óvodába/ járnak, ahol természetesen ők a legelsők mindenben, legyen szó akár sportról, tanulásról, magatartásról, példamutatásról, mitökömről, mintha senki más nem is járna vagy járt volna oda soha.
Nem mellesleg ezen intézmény neve, annyit szerepel a posztokban, mintha a bérmakeresztneve lenne a kis angyalkáknak. Csak csupa mesebeli, hihetetlen dolog történik velük, de a teljesen hétköznapi banális légyszart is kiposztolják, olyan körítéssel, mintha oroszláné lenne, és számon tartják a reakciókat.
Tökéleteséknek a párkapcsolatuk is mennyei, ámbár kevéske szó esik róla, hiszen annyira harmonikus és éteri, hogy szinte csak összebújós fotókban nyilvánul meg, alatta persze szívecskéket írogatva egymásnak.
Életmódjuk egészséges – hajnalban kelnek tönkölyt őrölni; testük két párducé együtt – hiszen „mindenki arra szakít időt, amire csak akar”, és az edzés ofkorsz ilyen.
Nonstop csücsörítés és pucsítás a hírfolyamom tőlük.
Ha nem lájkolod naponta őket, akkor elküldik a posztot üzenetben, nehogy lemaradj róla és bezsebeljék a visszajelzést. „Láttad ezt, vagy láttad azt?” Hogy közben veled mi helyzet: „Jaj, rohannom kell, ne haragudj!”
…És áldassék a Facebook tiltás!
Ne aggódj, nem fogják észrevenni, hogy hiányzol név szerint.
Csak az a gáz, amikor szembejönnek veled az utcán, megpattanni már nincs idő, és várod a lebukást, hogy mikor esik le nekik, eltűntél az online világukból.
Szóval jönnek szembe és tisztul a kép: a kicsi tökéletesek az albán pékség foszlós, ragacsos kakaóscsigáját tömik kétpofára, anyuka saját maga karikatúrájaként nyomja a trágár szidalmakat a tömegközlekedésről (hát hová lett a hetente új álomautó?) apuka megtörten vonul, szemében az opálos semmi ül a tökély ragyogás helyén, szürke arca sok dologról árulkodik, tönköly nincs közte.
És nem ismernek meg. Bár feltűnik nekik egy, a röhögéstől a térdét csapkodó nő, de ÉN soha nem is léteztem számukra.
(kezdőkép: Unsplash)
