Álmaimban sosem úgy jelentél meg, hogy a személyleírást adhassak rólad egy fantomképhez.
Még a képzetelemben is a lelkedet láttam és csak remélhettem, hogy egy napon rád találok, mert ahogy a dal is szól: mindenkinek van egy álma, az enyém te lettél!
Akkor lettél az álmom, mikor megismertelek. Még el sem jutottál egészen a tudatomig, de lelkem már tudta:
kellesz nekem. Ismerlek.
Nekem szánt az ég.
Minden éjjel rólad álmodtam és ahogy egyre jobban és jobban megismertelek, annál biztosabb lettem abban: te vagy, akire mindig is vágytam.
Hiszen nekem is volt nagy-nagy ideálom: valaki, aki mellett biztonságban lehetek. Kincsként őrzi és védi a szívemet. Amíg más kislányok nagy és erős, gazdag és szép hercegekről álmodoztak, én téged vártalak. Téged, akiről nem kép, inkább érzés lenyomata volt bennem, mint egy több ezer éves fosszília a tenger mélyén.
Felnőttként persze teljesebb lett az ideál. Körvonalazódni látszott előttem egy nagybetűs férfi, aki nem fél kimondani és kimutatni az érzéseit. Egy őszinte, igaz, a régi értékeket nagy becsben tartó lovag.
Ez az ember lesz, aki mellett ragyoghatok,
igazi nővé válhatok, önmagam lehetek
és megoszthatjuk az uralkodást az általunk felépített kapcsolatbirodalomban. Nem lesz egyikünk sem több vagy kevesebb a másiknál. Társak leszünk, nem pedig egymás szolgái.
Minden nap kerestelek, vártalak, elmentem mással, majd újra a nyomodba eredtem. Sokszor elkeseredetten feladtam, majd újra hinni kezdtem az álmomban. Kerestem, kinek a szívébe illik az én szívem, mint egy kirakós darabja. Ki lesz az, akinek lélekajtajához odalépek, és amikor beleillesztem a kulcsomat, az elsüllyed a zárban, hogy aztán hangos robajjal feltáruljon előttem a fényárban úszó kincseskamra, mint egy Indiana Jones filmben.
Te lettél az a csodákkal teli kincstár. Mikor megismertelek, esélyem sem volt belepróbálni szívemet a szívedbe, mivel az egyszerűen faképnél hagyott és fejvesztve átszáguldott a tiédbe. Csak néztem, ahogy nyavalyás szedi a verőereit, mozognak húsos pitvarai, majd egy Hosszú Katinkát megszégyenítő ugrással beleugrik és elmerül a te szívedbe.
Végzetes sokkot kaptam, és üres mellkassal bámultam rád döbbenten. Te csak azt láttad, hogy megigézve nézlek, mint kígyó a bűvölőt és fogalmad sem volt arról, miszerint épp egy bónusz ketyegővel lettél gazdagabb.
Akkor még én sem tudtam, hogy
sokkal többet kapok majd, mint amiről álmodni mertem.
Nem vágytam arra, hogy tökéletes legyél, mégis szinte úgy lovagoltál be az életembe. Voltak súrlódásaink – nagyon helyes, kellett is a fejlődéshez – de mégis azt éreztem, ugyanazokat a hullámokat lovagoljuk meg. Akárhányszor vízbe estem, te ott voltál, és kimentettél, aztán addig fogtad a kezemet, amíg újra megtanultam egyedül szörfözni az élet tengerén.
Te vagy az én bolondos ideám, aki mindig megnevettet, és aki mellett újra gyermek lehetek.
Veled az élet nem rögös út,
a testbe zárt börtönnek szenvedéssel teli vezeklése,
hanem egy nagy kaland.
Olykor elhagyjuk a békés, nyugodt otthonszigetünket, hogy új horizontokat fedezzünk fel. Mi ketten olyanok vagyunk, mint a kalózok, csak nem földi, hanem szellemi kincseket rabolunk össze. Új élményektől roskadozva térünk vissza a Fekete Gyöngyünkön, hogy ismét megpihenjünk az általunk teremtett Paradicsomban.
Mindenkinek van egy tévedése,
de nem félek attól, hogy az nekem te leszel.
Mert te vigyázol, hogy szerelmes álmaimat ne tépje semmi szét. Újra meg újra, sok-sok év után képes vagy a szerelem boldog és békés álmába ringatni, és
tudom, nem érheti baj a szívemet:
amikor elalszom és felkelek, te mindig itt leszel nekem.
Wadolowski-Balogh Orsolya
(kezdőkép: Pexels)
